Hihetetlen, hogy egy zenekar a semmiből milyen rövid időn belül mekkorára tud nőni. A svéd származású Ghost ugyanis tizenöt évvel ezelőtt indult világhódító útjára, ami lássuk be, hogy azért bejött nekik… Hihetetlen, de tényleg tizenöt éves az Opus Eponymous.

Elkötelezett Ghost rajongó vagyok. Számomra a második és a harmadik album a csúcs, és nem is hiszem, hogy fognak annál jobbat csinálni valaha, noha ettől függetlenül az április 25-én megjelenő Skeletá-t is nagyon várom már. Igaz, hogy az utolsó lemezek inkább később varázsoltak el maguknak, de mestermű mindegyik a maga módján. De ehhez fel kellett építeni egy misztikumot, ami Tobias-nak hiánytalanul sikerült. De, hogy is volt ez?

Egy bandatag, akit csak Nameless Ghouls néven emlegetnek, elmagyarázta, hogy az Opus Eponymous dalait 2007-ben és 2008-ban írták, körülbelül két évvel az album megjelenése előtt. Tobias Forge elmondta, hogy a Stand by Him ​​című dal volt az, ami a banda kezdetét jelentette. Miközben egy másik bandában játszottak, a Ghost úgy indult, hogy mindenki másnak játszott egy riffet. Azt mondta, hogy ez talán a valaha létezett legnehezebb metal riff. Aztán megmutatta a többieknek a Stand by Him ​​nyitóriffjét. Miután végzett a gitárokkal jöhetett az ének.Amikor helyükre kerültek a megfelelő szavak, úgy tűnt, hogy egy sátáni irányultságú dalszöveg után kiáltott. Amikor kitalálják a Ghost nevet, természetesnek tűnt, hogy ennek a nehéz képnek az alapjára építkeznek a jövőben. Ezen a koncepción belül tudták ötvözni a horror és a horror filmek iránti szeretetüket. A dal érdekessége, hogy eredetileg svéd nyelven íródott. Bár énekelt a demókon, Forge nem akart énekes lenni, inkább a gitározni szeretett volna. Több énekest is megkeresett a szerepre, köztük Messiah Marcolint, Mats Levént, Christer Göranssont és JB Christoffersson-t is. Az énekesek mindegyike visszautasította az ajánlatot, így Forge maga vállalta el a pozíciót. Forge 2010. március 12-én töltötte fel a demókat a Myspace-re. A zenész később kijelentette, hogy aznap este az egész élete megváltozott. A demók közzététele után két napon belül felvették vele a kapcsolatot a világ minden tájáról származó lemezkiadók. De minden jóban van valami rossz is? Vagy fordítva? Lényegtelen, de Forge bátyja, Sebastian meghalt ugyanazon a napon, amikor a demók megjelentek. Kísérteties egybeesés….Az Opus Eponymous-t néhány hét alatt rögzítették a banda szülővárosában, Linköpingben, egy alagsori stúdióban.Mindent egy Orange Thunderverb 50-en keresztül játszottak fel. Azért, hogy az igazi hetvenes évek hangulatát idézhessék meg. A középtartomány is nagyon fontos volt a hangzás tekintetében, ezért is használtak Orange erősítőket.

Na, de mégis mi volt az, ami így megfogta az embereket? Szerintem erre pontosan nem lehet válaszolni, de az biztos, hogy a misztikus megjelenés, hogy a tagokról jó ideig semmit sem tudtunk, illetve a könnyen befogadható zene tökéletes elegyet alkotott egy olyan korban, amit pont a bonyolultabb, nehezebb, technikásabb zenék uraltak. Ezt pontosabban úgy értem, hogy ez egy természetes körforgás. Nagyon ment a kétezres évek vége felé a különböző metalcore és fene tudja milyen agyonbonyolított zenék, legalábbis én így emlékszem. Ahogy Lars is megmondta, hogy a Justice For All.. lemezzel elmentek a falig, úgy várható volt, hogy a stílusokban is jönni fog egy újabb hullám (nem is olyan sokkal később 2012-15 között itthon virágkorát érte a stoner/doom műfaj) Ebből a szempontból a sátán újra köztudatba emelése a könnyed riffekkel tökéletes időzítés volt Tobias részéről.

A Deus Culpa orgonájával indított album tökéletes alappilére lett annak, ahol most tart, azaz Stadion Rocknak. A Con Clavi Con Dio az első hangtól megmutatja, hogy mire is számíthat a hallgató. Remekül elhelyezett, a zenébe bele simuló szintetizátorok, egyszerű sound és mocskosul dörmögő basszusgitár. A refrént könnyen megjegyzi gyorsan mindenki, amire aztán egy olyan átvezetés épül, amit álmodból felkeltve is tudni fogsz egy hang után, hogy ez Ghost! A második dallal pedig el is érkezik az első igazi giga sláger. Nekem ezekről a dallamokról mindig a Süsü jut eszembe, ott volt a lilaruhás, Kancellár, aki tanította táncolni a királyt és családját, ott voltak ezek a ritmusok.Külön imádom a dal közepén a sátáni éneket. Nem mellesleg ez az egyetlen egy első lemezes nóta, ami még mindig benne van aktuálisan a setlistekben. Egyszer Tobias nyilatkozta, hogy ezek a dalok már nem arénákba valók, ezért sem veszik annyira elő őket. Én ezzel tudnék vitatkozni, mert bőven van dal, amit hallanék erről a lemezről egy-két koncerten. Noha közben megértem, hogy biztos unásig játszotta már ezeket a szerzeményeket. Az Elizabeth szintén egy kedves dal a számomra. Agresszív, gyors, lehengerő és a booklet-ben rosszul van írva a “Hungarian skys” A dallamos refrén zseniális, ki tudna ilyen gyönyörűen énekelni Báthory Erzsébetről, ha nem Tobias. Remekül hozzányúlt a témákhoz és tökéletesen megtalálta azt az egyensúlyt, amit egy nagyobb réteg is könnyen befogad. A gitárok ebben a dalban annyira szét vannak effektezve, annyira a régi időket idézik, pláne a szólónál, de a tökéletlenségtől lesz tökéletes, hiszen simán olyan, mintha a kastély tömlöcéből szólna.  Ahogy korábban is írtam a Stand By Him volt, ami elindította az egész Pápásdit. Tanulandó riff, hiszen az egyszerűsége mellett fülbemászó és az ember nem tud később sem másra gondolni. Az arányokat, a panorámázást remekül kitalálták, így amikor rajtad a fejhallgató nem is tudod, hogy most pontosan mire figyelj, melyik hangszert hallgasd. A rétegesen felépülő vokálok a refrénnél simogatják a füledet. Itt a szóló már merőben más, mint a korábbi dalban és sokkal jobban is áll ez a megközelítés a dalnak, az albumnak. A Satan Prayer zakatolását mindig imádtam. Illetve a dobok egy már megszokott, a zenekarra jellemző megoldással indulnak. A basszusgitár, amit a zene alá pakol az pedig megbabonázza az embert. Ahogy hallgatom mindig kedvet kapok, hogy elővegyem én is a basszusgitárt itthon. Ha pedig másra is ilyen hatással van valamelyik dal az albumról, akkor már egy ultra fontos lemezről beszélhetünk. A Death Knell nekem kicsit kakukktojás. Különösebben nem hiányozna, ha lemaradt volna az albumról, de értem, érzem azt is, hogy miért hagyták rajta, hiszen eléggé elüt a többitől. Persze minden nagy zenekar mögött van valami mozgatórugó, valaki, aki irányítja a szálakat. Az utolsó előtti dalban ezt ismerhetjük meg. A Prime Mover egy vadabb, keményebb megszolalású dal. A négy perces instrumentális Genesis zárja a lemezt, amit, ha mai füllel hallgatunk meg akkor tökéletesen megmutatja, hogy Forge merre tart, hova jutott el pár albummal később. 

Ma is szeretem ezt a lemezt, előveszem viszonylag rendszeresen. Soha nem éreztem azt, hogy gáz lenne ez a zene, vagy szégyelnem kellene, hogy imádom úgy, ahogy van. Lehet, hogy színház a kilencven százaléka az egésznek, engem mégis lenyűgözött és megfogott. Ne feledjétek, jövő héten pedig érkezik az új lemez!