Ezzel az öt lemezes gyűjteménnyel a Warner az anyazenekar stúdiós diszkográfiájának két etapban történt ismételt megjelentetést követően – a második éra, a Hagar-korszak lenyomatáról annak idején mi is megemlékeztünk – az egyik leágazást, David Lee Roth szólópályájának első évtizedét is leporolja. Roth, azaz Diamond Dave a ’80-as évek első felében a Twisted Sister frontember, Dee Snider-rel karöltve testesítette meg a tengerentúli rocksztár prototípusát.

Az előző mondatban nem véletlenül használtam az énekes helyett a frontember szót. DLR bár sosem volt egy hangszálakrobata, a színpadi jelenléte, előadásmódja miatt mégis megérdemli az akrobatikus jelzőt. A frontember a Van Halen fivérek és Michael Anthony basszusgitáros társaságában, Ted Templeman producer közreműködésével 1978 és 1984 között hat VH nagylemezen szerepelt, melyek között rocktörténeti klasszikusok (VH I-II) épp úgy akadnak, mint elsöprő kereskedelmi siker (1984), vagy méltatlanul elfeledett gyöngyszem (Women and Children First), netán többé-kevésbé megérdemelten feledésbe merült, felerészt feldolgozás-gyűjtemény (Diver Down).

Diamond Dave a csúcson, az 1984-es sikerlemezt követően távozott a Van Halen tesók zenekarából, és épp négy évtizede, 1985 januárjának utolsó napjaiban jelentkezett első szólóanyagával, a kizárólag feldolgozásokból összeállított Crazy From the Heat EP-vel. A dolog érdekessége, hogy a frontember az anyag kiadásakor papíron még a Van Halen tagja volt. Ez a session zenészekkel rögzített, szűk negyedórás kislemez elég vegyes (sokszínű?) képet prognosztizált a majdani szólópályát illetően. Kezdve az ősi rock and roll sztenderdeket a ’80-as évek közepére kivetítő Easy Street-tel, folytatva a sort a boldog-boldogtalan által előadott, vagy némiképp saját képre formált, két háború közötti időszakból eredeztethető Just a Gigolo / I Ain’t Got Nobody medley-vel, a Beach Boys-féle popos California Girls-szel, és a műsort záró Coconut Grove hangulattémájával.

A sikeres videoklipek révén hónapok alatt nyilvánvalóvá vált, hogy DLR-ra szóló előadóként is van közönségigény. A tényleges zenekar, amely így, utólag visszatekintve bátran nevezhető supergroup-nak, az 1986-os Eat ’Em and Smile korong rögzítése előtt állt össze. A később egyebek mellett a Whitesnake soraiban is megfordult, illetve saját jogán gitárhőssé avanzsált Steve Vai, az ekkor még csak a Talas soraiból ismerhető, utóbb Mr. Big-es Billy Sheehan basszusgitáros és a session zenész, Gregg Bissonette dobos alkották a két nagylemezt megélt, és minden bizonnyal legütősebb DLR kísérőzenekart. A technikás és mégis slágeres Yankee Rose tökéletesen skicceli fel, hogy mi várható az immár saját szerzeményekben utazó David-től. A pofonegyszerű refrénnel felvértezett Shyboy felpörgetett rock and rollja Gregg Bissonette dobos jutalomjátéka. A vendégszerzők által jegyzett I’m Easy a DLR számára oly kedves ’50-es évekbeli rock and roll sztenderdeket idézi. Ki kell még emelnem a ritmus-és refrénbajnok Goin’ Crazyt, a mindenki által ismert, amúgy a Hobo Blues Band által is feldolgozott Tobacco Road-ot, a felpörgetett Elephant Gunt, továbbá a blues-os, női kórust is bevető, záró That’s Life-ot.

A folytatást, a két évvel későbbi Skyscrapert a kvartett a billentyűs-dalszerző Brett Tuggle-lel kiegészítve írta és rögzítette. A zömmel Steve Vai által jegyzett dalok mellett Tuggle három szerzeményben is szerzőként tűnt fel, köztük a lemez slágerévé vált Just Like Paradise-ban. A korong a két elődjéhez képest zeneileg egységesebb képet mutat, és erre a harmadik nekifutásra a feldolgozásokat is hanyagolták. Tuggle hangszereinek jelenléte természetesen meghatározta, sőt némiképp át is szabta az első két DLR szólóanyag kapcsán megismert hangzásképet. A Skyscraper – felületesen hallgatva – talán kevésbé tűnik technikásnak, mint közvetlen elődje, de a dalok rengeteg apró finomságot, hangszerelési trükköt rejtenek. Gondoljunk csak a The Bottom Line atipikus ritmizálására, vagy csak úgy en bloc a címadó dalra, mely úgy progresszív rock, ahogy Roth-ból ki se néznénk. A Damn Good egy majd hatperces, led zeppelines hangulattéma – tipikus lemezvégi darab, a korong közepén. A Hot Dog and a Shake egy, a kifejezés pozitív értelmében kezelendő Van Halen-sztenderd; ugyanez áll az engem a Hagar-korszak első VH lemezére (!) emlékeztető Stand Up-ra is. A Hina a maga finom énekdallamaival atipikusnak hat a frontember előadásában, nem így a táncolható ritmusokra felhúzott Perfect Timing. Ha a Damn Good kapcsán a Zeppelint említettem, utóbbi esetében a korabeli Rolling Stones irányába kellene mutogatnom. A lemezt, illetve a Steve Vai és Billy Sheehan nevekkel fémjelzett DLR-időszakot a bárzenés Two Fools a Minute zárja.

A folytatást tehát egy megújult szólózenekar rögzítette. A dallamos hard rock utolsó igazán jó évében, 1991-ben megjelent A Little Ain’t Enough kapcsán látszólag minden adott volt a még nagyobb kereskedelmi sikerhez, a dolog mégsem jött össze. Hiába ült Bob Rock a produceri székben, hiába igazoltak le nagyszámú külsős dalszerzőt, a továbblépés már nem jött össze. A tragikus sorsú szólógitáros, Jason Becker a lemezt bemutató turnén már nem tudott részt venni, időközben pedig beköszöntött a grunge-korszak is. A körülmények azonban nem vonnak le a lemez értékeiből, annak ellenére sem, hogy nem lett olyan vagány, mint az Eat ’Em and Smile volt, illetve nem szerepelnek rajta olyan parádés darabok, mint közvetlen elődjén. A magam részéről túlzónak tartom azt a véleményt, hogy a korongot önmagában a klipesített nyitódal viszi el a hátán; az azonban kétségtelen, hogy ezen az 1991-es anyagon jóval kevesebb a kiugró momentum, mint két elődjének bármelyikén. Hogy ez az egységesen magas színvonal miatt van-e így, netán a sablonosság számlájára írandó, ki-ki döntse el maga – én az előbbire szavazok.

A nagykiadós szólókorszak utolsó darabjáról viszont nehezemre esne pozitív gondolatokat sorba rendezni. Kisebb fajta csoda, hogy a Your Filthy Little Mouth 1994-ben átment a Warner szűrőin. A recept amúgy az 1991-es lemezhez volt hasonló; legalábbis annyiban, hogy az aktuális gitáros – ezúttal Terry Kilgore - mellett ismét dalszerzők sorát állították csatarendbe. A negyedik nagylemez egyetlen erényének azt tartom, hogy Roth dalszövegíróként korábbi önmagát meghazudtoló gondolatsorokkal állt elő. Ezekkel, a tőle teljességgel idegen szövegekkel viszont lényegében maga alatt fűrészelte azt a bizonyos faágat. A korabeli kritikák javarészt a földbe taposták a lemezt, számon kérve a főhőstől, hogy mind a korai Van Halen örökségétől, mind pedig korábbi önmagától messzire távolodott, mi több, a korszellemnek sem felelt meg. Egyet kell, hogy értsek ezen megállapításokkal, azonban Roth szólókorszakának első, Warner-féle időszaka ezzel a CD-vel együtt teljes.

Jelen gyűjtemény kapcsán a kerek évfordulók, nem utolsó sorban pedig a főhős hetvenedik születésnapja megfelelő apropót szolgáltattak a kiadáshoz, de ha már belementünk a Van Halen oldalhajtásokba, talán Sammy Hagar szólólemezei is megérdemelnének egy hasonló kompilációt!