Nem először járt Budapesten a belga Amenra, de minden alkalommal ugyanazzal a lélekbe maró erővel idézi meg saját sötét univerzumát. Nem voltak illúzióim a hangulatot illetően – tudtam, hogy a friss tavaszi vibe helyett ezúttal is a sötétség lesz az úr. A Church of Ra művészi kollektíva központi zenekara ismét súlyos, szertartásszerű előadással szippantotta magába a közönséget, amikor a rideg fények, a zene és a füst szinte kézzelfoghatóvá válik.
Az Amenra sosem tartozott a könnyen emészthető zenekarok közé – még az undergroundon belül is underground –, de szerencsére mindig akad egy elkötelezett közönség, amely újra és újra megtölti a rendelkezésre álló teret. Ezúttal az A38 adott otthont a szeánsznak.
A tavalyi budapesti koncertjük óta a banda kiadta különleges, két részből álló EP-jét – a múltba révedő With Fang And Claw-t és a jövőt sejtető De Toorn-t. Az est műsora ezekkel együtt szép keresztmetszetet adott az elmúlt húsz évből, ügyesen vegyítve az újabb dalokat a már jól bejáratott, súlyos tételekkel.
Na de ne szaladjunk ennyire előre. Már az előzenekar kezdésére is szépen megtelt a hajó koncertterme. Az este hangulatát a budapesti Sonya alapozta meg, és bár korábban nem ismertem őket, élőben kifejezetten meggyőző produkciót hoztak. Atmoszférikus, shoegaze-be hajló poszt-rockjuk tökéletesen illeszkedett az Amenra világához. A lassan építkező dallamok, lebegő vokálok és súlyos, mégis finoman rétegzett hangképek olyan világot teremtettek, amely könnyen beszippantotta a hallgatót. A Sonya nemcsak kihasználta a lehetőséget, de meg is ragadta a közönség figyelmét – jó értelemben nyitott ajtót egy súlyosabb dimenzióra.
A technikai szünetben feszült várakozás volt érezhető a csordultig megtelt teremben. Aztán mindent elborító füst és félhomályban színpadon termett az ötösfogat. Az egy órányi játékidő nem tűnik soknak, de amit ezalatt az idő alatt adtak, az felért egy teljes lelki szeánsszal. A koncert a Salve Mater sötét mormolásával indult, majd sorra érkeztek az ismert darabok – a teljes agresszióval támadó Razoreater, Plus Près De Toi alatt szépen lassan fordult a buli egy belső utazásba, Colin H. van Eeckhout világába.
A monumentális De Evenmens, vagy a Forlorn lassan épülő, sludge-os riffjei alattomosan kúsznak be, míg egyszer csak azt vesszük észre, hogy egyre nehezebb a levegővétel és kúszunk bele a doom-ba. Teljesen vitt magával rituálé és néha egy-egy hajzuhatag, ami képen csapott emlékeztetett arra, hogy végülis egy koncerten vagyok, nem szentélyben. A színpad mögé kifeszített fehér vászonra vetített, lassan mozgó, súlyos képek – arcok, elhagyatott tájak, romok – a rideg fények csak tovább mélyítették az atmoszférát.
Ahogy a koncert haladt előre, Colin fokozatosan szabadult meg pólóitól, mintha saját védőrétegeit hántaná le – nem öncélúan, inkább szimbólumként, teljesen természetesen illeszkedve az előadás ívébe. A koncert emocionális csúcspontja, a Mass VI érzelmi tornádója, az Am Kreuz és a végítéletszerű hangulat tényleg mindent vitt. A zárás a monumentális Silver Needle Golden Nail-lel jött el – tökéletes végpontja volt ennek a súlyos zarándoklatnak. Nem volt ráadás, nem volt visszataps – csak hirtelen csend és kellett is néhány perc, hogy a közönség magához térjen. Voltak hangok akik a folytatásban reménykedtek, de amikor már a setlistek repkedtek a gyűjtők felé serényen, végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy a szertartásnak mára vége.
Ez egy olyan este volt, ami után nem biztos, hogy minden részletre pontosan emlékszel majd, csak arra, amit benned megmozdított. Nem volt könnyű, de ettől működött igazán.
FOTÓK: JÁROSI ALINA / A38 Hajó
További fotók ITT.
