Manapság nem túl gyakori, hogy egy zenekar bemutatkozó albuma rögtön nagykiadós hátteret kap, főleg nem egy olyan irányban, mint a garázspunk, pláne, ha az a nyolcvanas éveket idéző, ma már megmosolyogtató sátánista körítéssel van megszórva. A Teen Mortgage mégis megugrotta ezt a lécet, a Devil Ultrasonic Dream pedig nem is tököl sokat, egy nagyon izmos, punkos anyaggal találkozik, aki rászánja magát arra, hogy meghallgassa a duó debüt albumát.
A zenekar énekes-gitárosa James Guile öt éve költözött Marylandbe, ott találkozott Edward Barakauskas-szal, akivel így, ketten tolják a Teen Mortgage szekerét. Az album előtt több EP és egy kislemez is napvilágot látott tőlük, mielőtt tavaly a Warner égisze alá kerültek volna. De mit tud ez a cucc, hogy rögtön ilyen hátszéllel operálnak?
Az album maga, mint minden punkanyag, rövid, gyors és lendületes. Kösz, ezzel nem mondtam valami sokat, ugye? Nos, a nyers statisztikákat nézve az album tizenegy számot ölel fel és huszonhat perc hosszú és szemtelenül lendületes, ráadásul a körítés is totál old school, tényleg mintha egy negyven évvel ezelőtti garázsbanda anyagát tartaná a kezében az, aki lecsap bármelyik fizikai formátumra (egyébként CD és LP kiadásban érhető el), azaz itt van(nak) ez(ek) a rajzolt glóriás-csuhás alak(ok) mindenféle szitukban és ennyi. Nem kell ezen variálni.
Az albumot két nóta, a Box és a Party vezették fel, ezek kb. meg is mutatják, mire kell számítani a maradék kilenc dalban. De csak „kb.”, mert azért szerencsére nem lövik le teljesen a poént, csupán irányt mutatnak. Viszont, ha ezek alapján rákaptál az ízére, már lehet is hallgatni a teljes dalsort. Ahogy írtam is, nem egy hosszú, megterhelő anyag, ha olyanja van az embernek, zsinórban többször is végig lehet pörgetni, hallgattatja magát a Devil Ultrasonic Dream.
Érdekes és jópofa meglepetés, hogy az albumon két lassú, vagy lassabbnak mondható dal is helyet kapott, amit én előzetesben nem vártam volna, de iszonyat jól esnek ott és akkor. Ezek keretbe foglalják (ha a vinyl kiadást nézzük) a B-oldalt, cím szerint a Personal Hell és a közben szintén, az előzőekhez igazodóan totál old school klipet kapott I Don’t Wanna Know az alanyok, viszont előttük-utánuk-közöttük megy a dara, persze csak dallamokkal gazdagon megspékelve.
Hogy legyen valami kötés az énekhez is, nekem James orgánuma olyan, mintha Joey Ramone és Billie Joe Armstrong karakterét mosnánk össze helyenként némi agresszívabb megnyilvánulással, tehát megvan benne egy egyfajta jóleső flegmaság, de a dallamokhoz is jól ért emberünk. Kell is, mert hát ugye az alap hiába gyors, pont, hogy szögegyenes, igazi párhangos punk zúzda. Az tényleg igazi nyolcvanas évek, nincs mese. Megy, mint az úthenger és ha nem figyelsz, könnyen azt veszed észre, hogy teljesen maga alá terített, aztán meg pisloghatsz.
Igazából az a lemez legnagyobb előnye, hogy nem akar görcsösen valami lenni. Nem akar mindenáron felülni a divatra, lemásolni valami hangzást (nyilván a negyven évvel ezelőtti hangulatot leszámítva), egyszerűen csak jönnek a dalok és kész – és ez sokszor milyen jól tud esni! Nincs az, hogy most nagyon sterilnek kell lenni, millió hangot kell eljátszani, ezer effekt kell a gitárra, nincs túlgondolva. Nem. Igazi punk fricska, pont azoknak, akik ezt szeretik. Persze az album szépen szól, nem valami szakadék retekre kell gondolni. Van egy hangulatos old school hangképe, de úgy, hogy közben érteni, hallani, hogy mi történik. Nagyon jól belőtték.
Szóval mitől jó a Teen Mortgage bemutatkozása, a Devil Ultrasonic Dream? Attól, hogy szemtelenül jó, nem akarja magát másnak mutatni, mint ami és hogy a punkos szemtelensége mellett egy teljesen szerethető, kerek albumot raktak le az asztalra. Ha már kezd sok lenni a mai tömény, hangos, ezer témát felvonultató muzsika, itt egy igazi lázadás ellene. Én szóltam!
