A Ballbreaker nagyon sokáig az egyik kedvenc AC/DC albumom volt. Nem is tudom, hogy miért szerettem annyira, miért állt ennyire közel a szívemhez. Volt benne valami különlegesség, ami magával ragadott miközben én a hetedik életév felé trappoltam. Na, de milyen így harminc év távlatából ez a lemez? Simogassuk meg és kiderül, hogy harap-e még?
A Ballbreaker Phil Rudd dobos visszatérését jelentette, aki 1975 és 1983 között játszott az AC/DC-vel. Rudd a Flick of the Switch alatt távozott drogproblémák és Malcolm Younggal való összeférhetetlensége miatt. Chris Slade érkezett a helyére, akit egyből eltávolítottak 1995-ben, hogy Rudd újra a helyén találja magát. 2001 júniusában, Slade elmondta a Rock Hard France-nak, hogy annyira csalódott és undorodott a történtektől, hogy három évig nem nyúlt a dobfelszereléséhez. Szegényt ezek szerint tényleg mélyen érintette, hogy kirúgták a zenekarból. Az album producere a legendás Rick Rubin volt, akivel amúgy nem teljesen volt megelégedve a zenekar. Sőt….Rubin egyedi módszereivel nem igazán tudtak azonosulni a srácok. A banda azonnal meg volt elégedve az Ocean Way Studios-szal, Rubin és Malcolm Young összetűzésbe került az album irányvonala miatt. Rubin akár 50 újrajátszást is követelt néhány dalhoz, és a pletykák szerint gyakran hiányzott a stúdióból, és magára hagyta a bandát, miközben állítólag a Red Hot Chili Peppers, One Hot Minute című albumának felvételét látta el. Jaj, Rick….Az album felvétele öt hónapig tartott. A gyártás a New York-i Record Plant Stúdióban kezdődött, de a zenekar elégedetlenné vált az ottani hangzással, és a Los Angeles-i Ocean Way Studios-hoz költözött, amivel már Malcolmék elégedettek voltak. A borító érdekessége még, hogy a Marvel Comics közreműködött az elkészítésében, de erről én több infót sajnos nem találtam.
Ahogy egyre többet hallgatom ezt az albumot rá jövök, hogy lehet azt mondani az AC/DC-re, hogy minden album ugyanolyan, de ez marhára nem igaz. Persze, az alapja a bluesrock, de minden albumban van valami egyéni ízes dolog, ami a többiben éppenséggel nincs meg. A Hard As A Rock annyira fülbemászó, annyira sláger. A mai napig imádom ezt a dalt, nem hiába tanulja meg annyi gitáros játszani. Amúgy az AC/DC, szerintem a legjobb út ahhoz, hogy valaki megszeresse a zenélést. Könnyen érhet el sikereket az egyszerű alapok miatt az ember, ami meghozza a kedvét ahhoz, hogy folytassa, amit elkezdett. Az meg a legfontosabb, hogy örömünket leljük abban, amit csinálunk. A Cover You in Oil már egy lassabb, cammogósabb szerzemény, nem mintha az első dal egy gyorsvonat lenne. Ettől független a refrén ugyanúgy fogós, könnyen megjegyezhető és fülbemászó. Az, hogy a dalok ennyire dallamtapadást okoznak, szerintem fontos egy ilyen idős zenekarnál. Ne felejtsük el, hogy a zenekar 1973-ban indult, ekkor már eltelt huszonkét év, a hátuk mögött pedig tizenegy albumot tudhattak. Itt már azért nem csak maguknak kellett bizonyítani, hogy van még bennük stenk. Erre tökéletes példa a The Furor is! Sejtelmes gitár témákkal indít a dal. Malcolm és Angus tökéletes összhangban vannak. Nagy megfejtéseket nem raknak bele a dalba, jóformán ugyanaz a téma megy körbe-körbe kisebb nagyobb változtatásokkal, de mégis van valami olyan atmoszférája, ami miatt megbabonáz az egész dal. A Boogie Man fiatalkorom egyik kedvenc AC/DC dala. A Mumust értettem, hogy micsoda és ahogy Brian játszik a hangjával az már gyerekként is lenyűgözött. Hogy tud a mély búgó hang ból olyan fej hangon ordítani hirtelen. zseniális blues alapokra helyezett dal. A The Honey Roll-ban én kicsi vissza kacsintást érzek a régebbi Bon Scott-os érára. Ott voltak hasonló felépítésű, riffű dalok. Érdekessége a lemeznek, hogy a dalok többsége négy-öt perc között mozog mégsem válnak unalmassá. Az újrahallgatós időszak új kedvence a Burnin' Alive ez a dal valami zseniális. Ahogy elindul, kellően hangulatba rakja a hallgatót, hogy utána egy lüktetős riffel vigyék tovább a dalt. A refrén meg tipikusan úgy szólal meg, hogy azt a kocsiban együtt ordítom Brian-nel.
A Hail Caesar egy tipikusan olyan dal, ami a hunglish áldozata volt nálam évekig. Marhára nem értettem gyerekként, hogy CÉZÁR! nem is foglalkoztam a szöveggel annyira, így töredelmesen bevallom, hogy most az újrahallgatás során szembesültem azzal, hogy miről is van szó. Ettől függetlenül ez a dal is, akár csak az előző vonszolja magával az embert tűzön-vízen át. Az album egyik legjobb dala a számomra, noha nehéz kiemelni egy-egy dalt mert ez a zenekar tényleg jó lemezeket készített a karrierje során. Az albumok kerek egészek, amikből, ha kiemelünk valamit máris nem azt az elegyet kapjuk. A Love Bomb nem annyira az én szerzeményem, de teljesen megértem azt is, hogy miért kapott helyet a lemezen. A Caught with Your Pants Down azonban rengeteg zenekarnak szolgálhatott ihlettel annak idején, vagy akár még most is. A klasszikus blues hatásokkal teletűzdelt dal remekül fokozza, építi fel saját magát. A Whiskey On The Rocks egy lassabb dal az album vége felé, amire valahol már szükség is volt, pláne a lezáró, az album nevét is adó Ballbreaker előtt. A lemezt záró dalt senkinek nem kell bemutatnom… zseniális szerzemény, ami így harminc évvel később is hatalmasat üt.
Az egész lemez, zseni. Nem tudok rá mást mondani. Imádom ennyi év után is, ennyi lemez meghallgatása után is, ennyi hallgatás után is. Az AC/DC egy olyan dolog, ami elpusztíthatatlan. Örökre velünk lesz és jó eséllyel még sokkal tovább fennmaradt, mint mi.
