A névsorból kiindulva kétségtelenül a nagyszabású melódia-orgia második napja ígérkezett a legnívósabbnak. A hozzá fűzött reményeinket végső soron beváltotta, de azért maradt hiányérzetünk is – és bár konkrétumokba nem mennénk bele jó előre, a döfést bizony oda kaptuk, ahol a legjobban fájt.
Cassidy Parisre a későbbiekben is fontos szerepet osztottak a szervezők. A nagyvonalú gesztus részben nyilván annak szólt, hogy ő érkezett a legmesszebbről Európába – turnéra a Harem Scarem vendégeként, helló! –, de korántsem érdemtelenül lett kvázi a fesztivál díszvendége az ausztrál versenyzőnő. Ami a produkciót illeti, inkább Zsebibabát láttunk-hallottunk, mint kifejlett kengurut, ám eleve dicséretes, hogy a kisasszony nem ragad le zeneileg egy adott korszaknál. A 2023-as debütalbum óta született és itt is bedobott két nótából mindenképp ez derül ki. Az sem utolsó szempont, hogy hősnőnk tud és mer előadni, élni a deszkákon. Az I Hate Myself for Loving You persze pusztán a közönségigények kiszolgálását célozta, de legalább nem I Love Rock ‘n’ Rollt kaptunk. Érdekesség volt ellenben a lemezre is felpakolt Clif Magness-féle Here I Am, amelyet eddig Robin Becktől ismerhettünk. A bőgős poszton feszítő édesapa, Steve Janevski “gracias” helyett “grazie”-vel többre ment volna konferáláskor, de sebaj. Száz szónak is egy a vége, fogunk még hallani Cassidyről.
A Girish And The Chroniclesről az eddigi krónikákhoz képest sok újdonságot nem tudnék elmondani. 80-as évek tokkal-vonóval, viszont szívvel-lélekkel, remek dalokkal, stílusgyakorlat-érzettől mentesen. Nekem külön örömöt jelentett ugyanakkor, hogy immár ekkora pódiumon is megtalálja a helyét az indiai kvartett. Sőt, a nyúlfarknyi szett közepén elhelyezett Kaal náluk is afféle kitekintésként értelmezhető. Azt egyelőre nem tudhatjuk, milyen messzire kívánnak kalandozni Girishék, a friss darab (nepáli nyelvű refrénnel!) mindenesetre ugyanúgy tartalmaz emlékezetes énektémákat és enged teret a parádés hangszeres megoldásoknak, mint az eddigi munkáik, viszont egyértelműen elrugaszkodtak vele a srácok a “hajmetalos” sémáktól. A végén a Hail to the Heroes és a Rock ‘n’ Roll Is Here to Stay, vagyis a GATC tulajdonképpeni ars poeticája hangzott el, jómagam pedig már most várom a következő alkalmat.
A helyzet az, hogy a Perugino-alkotóműhely finoman szólva sem bővelkedik karakteres női előadókban. Cassidy próbál javítani ezen a tarthatatlan állapoton, és Chez Kane szerződtetése is újabb látványos lépés volt a jó irányba. Noha a látványt valójában a walesi hercegnő színpadi akciója és ledér, popóvillantó szerelése jelentette, azért van itt hang is bőven. Más kérdés, hogy az egyéniség ehhez mérten elenyésző: a négy évtizeddel ezelőtti felhőtlen Los Angeles-i életérzés megidézésénél komolyabb szándékot a hölgyről és csapatáról feltételezni sem érdemes. Ha több Rocket on the Radio szintű számot sikerülne felvonultatni, akkor legalább azt mondanám, közel tökéletes az illúzió… És összességében még mindig jobb ez, mint egy s más, amit eddig mutattak a rockerinák Frontiers-berkekben.
A Cheznél produceri feladatokat ellátó Danny Rexon a saját bandájával, a Crazy Lixx-szel nagyot ment. Ahol ennyire együtt van a fazon, a show – értem ezalatt elsősorban Danny maszkos-kaszabolós Péntek 13-jelenetét az XIII alatt – és a klassz nóták, ott lehetetlen unatkozni. Az idei Thrill of the Bite-ot három dal erejéig vették elő, tehát nem volt felülreprezentált az album; a Who Said Rock ‘n’ Roll Is Deadet egyenesen itt avatták fel élőben. A Two Shots At Gloryra felrántott Sword and Stone pedig a bulin is autentikusabban (azaz a Paul Stanley - Bruce Kulick - Desmond Child hármas által jegyzett eredetihez hívebben) szólt tőlük, mint a Bonfire-től előző este.
Tartottuk magunkat ahhoz, hogy bő egy órára kikapcsolunk, így aznap az FM-et áldoztuk be, és Dannyék után újabb svéd társulat, a sokat látott Treat következett a menetrendünkben. Robert Ernlund énekes és társai megfordultak már a Frontiers dallamrock-seregszemléjén, a The Road More Or Less Travelled című koncertalbumukat is akkor vették fel. Azt a programot természetesen nem ismételték meg – a Ghost of Gracelandről bármit örömmel fogadtam volna –, már csak azért sem, mert azóta két lemezt is letettek az asztalra. Ezek közül a 2022-es The Endgame-et két tétel erejéig idézték meg. Erre a formációra határozottan ráillik a közhelyességig koptatott hasonlat: őket valóban megérlelte az idő, mint a jófajta bort. Ezzel együtt kimondottan sok 80-as évekbeli gyöngyszemmel kedveskedtek a tábornak, többek között idén negyven éves debütálásuk, a Scratch and Bite három nótájával. Érthető és indokolt húzás, bár példának okáért a címadó némileg úgy hatott Ernlundtól, mint amikor nagypapa korú emberek mesélik suhancként átélt sikamlós sztorijaikat fiataloknak. Az emblematikus Treat-szám, a World of Promises viszont méltósággal öregedett.
Ej, sehogyan sem akar összejönni a szép búcsú a Wingernek! Tavaly nálunk az A38-on Kip mester megfázással küszködött, s emiatt csekély átéléssel, robotpilóta üzemmódban hozta le a műsort, de legalább az előadás lendülete nem látta kárát. Itt meg Reb Beach gitárjának pont a Miles Away átszellemült pillanataiban kellett sztrájkba lépnie!.. Öt perc kényszerszünet, majd indult megint a dal elölről. Ekkor még vissza tudtunk rázódni a buli ritmusába, a frontember is úgy fogta fel, hogy érte már őket ennél nagyobb baj. Csak hát a kölcsönhangszer gyengébben szólt (érthetetlen, miért nem tartott magánál cseregitárt Reb), a sajátba pedig hiába igyekezett életet lehelni a szerencsétlen technikus. Végül a sokadik próbálkozás után feladta, s addigra a mi kedvünk is elfogyott. Akárcsak Winger úré, aki eleve feltűnően gyakran engedte át a főéneket a társainak – lélekben talán már klasszikus darabot komponált otthon…
A szettben a budapestihez képest egyetlen ponton mutatkozott eltérés, ami nem volt más, mint a Kip által az aktuális kedvenceként bemutatott Midnight Driver of a Love Machine. Nem mondom, megérte kivárni, ám annál lelombozóbbnak bizonyult, hogy emberünk a legvégére időzített Hungry utolsó hangjai közben, elköszönés nélkül lépett le a színről. Fotózkodásra sem került sor, ezek után szinte magától értetődő módon. Aligha kell fejtegetnem, hogy sem a zenekar, sem a közönség nem ilyen lezárásról álmodott. Kizárólag a Winger páratlan muzikalitását alapul véve az addigi tetőfokára hágott a fesztivál, ugyanakkor hangulat szempontjából mélypontra süllyedt.
Fotók: Schurina Ottó
