Tavaly is méregerős csomagban hozta a Decapitated a death metal úthengert, a mostani felállás viszont még egy lapáttal rá tudott tenni: már önmagában a Cryptopsy 12 év utáni visszatérése is okot adott a jelenlétre, hát még a thrash metalos Warbringer, akik gyakoribb vendégek, de minden egyes alkalommal elképesztő energiákat szabadítanak el.
A bemelegítés a belga Carnationre maradt. Újvonalas halálfém, valahol a svéd és az amerikai színtér hatásai között egyensúlyozva. Az első anyaguk idén töltötte a 10. évfordulóját, de még viszonylag ismeretlen csapatról van szó. Nagykanállal falom a műfaj új hullámát, Skeletal Remains, Gatecreeper, Frozen Soul, Sanguisugabogg, és még sorolhatnám, ezek mind nagy kedvencek, a Carnation valahogy eddig viszont kimaradt. Lepörgettem kétszer a setlistjüket a koncert előtt, és bár alapvetően tetszett, amit hallottam, a dalszerzői vénát nem éreztem olyan erősnek, mint az előbb említett bandáknál. Élőben sem változott róluk sokat a véleményem, igazából mindig volt egy-egy riff vagy kiállás, ami leszakította a fejem, be is indult rá a nyakam, csak a dalok nem álltak össze egy teljes egésszé. Pár fogós refrén mindenképp segítene rajtuk. Ettől függetlenül még a középszerű death metalt is szinte lehetetlen elrontani élőben, így a rájuk kiszabott fél óra bőven szórakoztató volt. Énekesük, Simon Duson láncaival és vérvörösre festett arcával úgy nézett ki, mint maga az ördög, és egyszemélyben elvitte a showt, kifejezetten jó frontember volt. A többiek a nyakukon kívül nem mozogtak sokat. Alig páran lézengtünk a teremben mikor belecsaptak, de a műsoruk bevonzotta a többséget, tisztességes félház hallgatta a programzáró Where Death Lies-t.
Másodikként a méltatlanul alulértékelt Warbringer következett, akiket legalább ugyanannyira vártam, mint az este headlinerét. Nincs rá jobb kifejezés, szó szerint lebontották a Dürert, ahogy a színpadra robbantak. A közönség is ki lehetett rájuk éhezve, hatalmas szintugrás történt hangulatban és energiaszintben egyaránt amint megszólalt John sikolya a Firepower Kills elején. Két helyettesítő taggal álltak ki a dobos és az egyik gitáros posztján, és azt nem állítanám, hogy a banda tökéletesen játszott, mindez mégis senkit sem zavart, amikor olyan dalokkal zúztak le minket, mint a Hunter-Seeker vagy a Woe to the Vanquished. Örültek is a szívélyes fogadtatásnak, jó pár bókot be is zsebelt a magyar közönség. A két hónapja megjelent új lemezhez, a Wrath and Ruinhoz hozzácsaptak bónuszként egy live anyagot is, annak oroszlánrészét pedig a 2023-as budapesti koncerten rögzítették, említette is John, hogy emiatt még nagyobb elvárasokkal érkeztek. A setlist sajnos nem volt túl hosszú, 7 dal, ebből 2 új. A The Sword and the Crossnál énekesük kardot is ragadott, de a Warbringer sosem vette véresen komolyan magát. Náluk mindenkit ki lehetne emelni, színpadi mozgásból csillagos ötös, teljesen görcsmentesen, természetesen nyomták és ez egy olyan plusz, ami rengeteget hozzáadott a koncerthez. A Remain Violentre pedig tényleg nem voltak szavak, igazi thrash himnusz! Gondoltam, hogy szétvisz a Warbringer, de végül annyira jól éreztem magam a koncertjükön, hogy erre a többi fellépő nem is tudott már rákontrázni.
A Decapitated tudtam, hogy gyalulni fog, így már csak a Cryptopsy volt a nap nagy kérdése. Én is az első 2 lemezre esküszöm, Lord Worm pedig nyilvánvalóan pótolhatatlan. Nem is vártam ugyanazt Matt McGachy-től (aki idén már 18 éve a banda tagja, wow…), de az előzetesen megnézett koncertvideókon enyhén szólva is borzalmas volt a teljesítménye. Ehhez képest egészen összeszedte magát a turnéra, nem, továbbra sem volt kiemelkedő, de korrekten hozta saját stílusában a klasszikusokat, és egy-egy Worm-féle magas sikolyt is eleresztett. De ne szaladjunk ennyire előre, a For Whom the Bell Tolls intro után rögtön egy None So Vile alapmű következett: Slit Your Guts. Arra számítottam, hogy be is indul a darálda, viszont igazság szerint elég álmos volt a hangulat az első pár számig, illetve mintha a népsűrűség is kisebb lett volna, mint a Warbringernél. Persze az is igaz, hogy az ennyire technikás és komplex zenék nehezebben működnek élőben, főleg, hogy ők sem játszottak tökéletesen. Még maga Flo Mounier sem, aki lehet nem üt már olyan erővel 50 évesen, de így is elképesztő volt nézni miként hozza le az ezerfelé csavart témákat. Mai füllel is etalon, milyen nyugodtsággal visz rendszert a káoszba. Minden bizonnyal büszkék a 2023-as As Gomorrah Burns-re, a None So Vile mellett ez az album képviseltette magát a legtöbb számmal, meg is lepett milyen erős visszatérésre sikeredett. Az 1 hónap múlva megjelenő új lemezről is hoztak már mutatóba egy dalt, minőségre az sem lógott ki a sorból. Valami mégis hiányzott végig, nem kapcsolt magasabb hőfokra a hangulat, pedig a pólók alapján voltak a Dürerben Cryptopsy rajongók bőven. Ezen Matt sem segített, aki a Warbringeres John Kevill antitézise is lehetne frontemberként. Próbálkozott, de erőltetettnek éreztem a megmozdulásait, főleg a grimaszainál, amiket már nagyon túlzásba is vitt, inkább kellemetlen volt nézni. Becsukott szemmel élvezetesebb volt a koncert. A közönséggel sem úgy kell kommunikálni, hogy 3 percen át magyarázza, hogy beugrós basszerossal érkeztek, minden mondat között jó nagy hatásszünettel, amire már a bőgős kolléga sem tudott mit reagálni. Többre számítottam a Cryptopsytól, még annak ellenére is, hogy kb. mindenkitől azt hallottam, hogy a kanadaiak már régóta árnyékuk önmaguknak.
A Decapitated alig egy év után tért vissza Budapestre, részemről akár rendszeressé is válhat a lengyelek jószokása! A tavalyi koncert az egyik kedvencem volt az évből, így nagy elvárásokkal érkeztem, a Nihility szettet nem könnyű überelni, de cserében most jóval nagyobb merítést kaphattunk a teljes életműből. Bármi sallang nélkül felsétáltak, és már tolták is az arcunkba a tördelt techinkás/groove-os death metalt. A banda sosem a különleges énekesek csapata volt, de azért így is kíváncsi voltam mit tud majd Rafał Piotrowski utódja, a finn Eemeli Bodde nyújtani. Előzetesen csak annyit tudtam róla, hogy a Heavy Trip című filmben hallhattuk a hörgését, szerencsére azóta pedig sokat fejlődött. Nem biztos, hogy megmondtam volna az énekescserét csukott szemmel is. Ami pedig legalább ugyanennyire fontos: máris otthonosan mozgott a színpadon, és volt karizmája. Le is ugrott a kordonhoz is, az első sorokban állók arcába üvölteni a szövegeket. Jót tett a fiatalos vérfrissítés a bandának. Vogg precíz játéka is lenyűgöző volt, technikás szólók, nyaktörő groove-ok, minden volt a tarsolyában. A szólók alatt könnyen feltűnhetett mindenkinek, hogy két gitárt hallunk egyszerre, a második sajnos backing trackről ment. Ettől azért szimpatikusabb megoldás lenne egy turnézenész.
Szerencsére jó sokat játszottak a Cancer Culture-ről, (Cancer Culture, Just a Cigarette, Last Supper, Suicidal Space Programme, Iconoclast), igazából az utóbbi évek egyik leghallgatottabb albuma nálam, minden dalra jut néhány olyan riff, amitől meghalok. A groove-osabb oldalt képviselte még a Kill the Cult és gojirás Earth Scar, de minden albumot megidéztek, még a Winds of Creationt is. A közönség nem is állt le egy pillanatra sem, a hétfő ellenére szép számban képviseltettük magunkat, energiából is maradt bőven, a moshpithez pedig Vogg ördögi jobbkeze diktálta a tempót. Az utolsóként ellőtt Iconoclast számomra ismét mindent vitt, nem lehet eléggé dicsérni azokat a riffeket. Robb Flynn sávjait Eemeli sem vállalta be végül. Sokáig búcsúzkodtak, érződött, hogy tényleg komolyan gondolják, amit mondanak.
Intenzitásban biztos nem volt hiány ezen a hétfői estén, a Decapitated könyörtelenül halad előre és sodor magával mindenkit, aki az útjába kerül. A Warbringerre pedig tessék egy pillantást vetni, ha egy jó kis időutazásra vágytok a thrash aranykorába.
Fotók: @mihaontour (Decapitated, Cryptopsy, Carnation), @trish.mistry2112 (Warbringer).
