A Warchief nem az a zenekar, aki iszonyat mód kapkod, hogy valamit lepakoljon az asztalra. Ennek köszönhetően a megalakulásuk óta eltelt tíz év alatt mindössze most jött ki a második anyaguk, ami egy négy számos EP és a Ratking nevet viseli.

Janó Misi az én korosztályom számára egy élő legenda, aki képes volt a kétezres években kinni egy kocsma készletét és utána még panaszkodott, hogy kellene egy sör. Persze, ez mai fejjel már nem erény, de tizenévesen félistenként tekintettem a gitárosra, aki olyan riffeket csavart ki a Yamaha gitárjából, amiktől még a mai nap is ráz a hideg. Így tök alap, hogyha a szakállas, húsimádó valamit kipakol az asztalra, akkor azt én felveszem és meghallgatom. A zenekarnak nincs könnyű dolga, hiszen folyamatosak voltak jóformán a tagcserék, amik nehezítették a haladást, így nem is csoda, hogy nem igazán jelentkezett friss anyaggal a zenekar. 2017 óta mondhatjuk egészen mostanáig semmit sem csinált, ellenben most ez a Ratking nagyon eltalált, legalábbis nekem adott egy hatalmas gyomrost.

Négy dal, éppenhogy csak tizenöt perc és folyamatosan pörög újra és újra. Az anyag a “patkánykirály-jelenséget dolgozza fel — a természet groteszk képződményét, amit gyakran a világvége szimbólumának tartanak” olvashattátok nálunk is, ahogy a zenekar leírja a dalokat. Régi vagy új stílushoz hasonlítani azonban szerintem teljesen felesleges, mivel nincs akkora életműve a bandának, Misi korábbi munkái meg azért érezhetőek a játékában. Hogy is ne lenne érezhető, hiszen ő írja a dalokat. Külön szedni a dalokat megint csak nehéz, mivel munka mellett hallgatom és csak azt érzem,hogy folyamat bólogatok. A King Rat hatalmas alapvetés. Egy olyan doom alapokkal megáldott dal, amit még a Down-ból Kirk és Pepper is simán megirigyelhetnének! Apropó, ha erre merészkedik a Down csakis a Warchief való eléjük! Az Invisible Cloak-ról neked a Neck Sprain legjobb dalai jutnak eszembe. Whore Of Babylon, már a név is beszédes, így nem is csoda, hogy egy High On Fire ihletésű témával indul a dal. Matt Pike-nak azon küldje el valaki, hogy elvigye a zenekart egy turnéra! A Miles Away (Take It Far) egy továbbra is a southern vonalon mozog. Fülbemászó dallamok, amik aztán arra sarkallnak, hogy megfogjam a gitárt és valami hasonlóval én is próbálkozzak.

Azt érzem a zenekarral kapcsolatban, hogy most érett be igazán az egész, most vannak jókor, jó helyen! Remélem, hogy minden összejön nekik és hamarosan élőben is hallhatom ezeket a dalokat!