A Wall Of Sleeppel kapcsolatban jó néhányszor elhangzott már az elmúlt évek során a következő vádaskodás: "Ez már nem is doom vagy legalábbis csak nyomokban tartalmaz olyasmit". Jómagam is felemlegettem ezt Füleki úrnak, később persze rájöttem, hogy a felcímkézés mint olyan engem is rendesen félrevezetett, mert ahelyett, hogy a fülemre támaszkodtam volna, a skatulyafedeleket hézagmentesen elhúztam a szemeim előtt.

Tegyük tisztába a gyereket: ha a Mood doomot játszott, akkor a Saint Vitus vagy a Count Raven mit? Elvileg mindannyian azt, de mégis kábé úgy viszonyul a Mood Wino bandájához, mint ló a zebrához, szóval maradjunk annyiban, hogy a Wall Of Sleep ma annyira játszik doomot, mint a Mood játszott bármikor. Ha valamire azt mondjuk doom helyett, hogy sabbathos, az jobban fedi a valóságot szerintem. Szóval a WOS egy a Black Sabbath (és egyéb hetvenes évekbeli rockbanda) gyökereiből táplálkozó metalbanda és akkor ennyit a címkékről.

Személyes kedvencem a bandától a bemutatkozó EP (Overlook The All), melyet ha párhuzamba állítunk az új albummal, akkor azt figyelhetjük meg, hogy az érzésvilág szinte semmit sem változott. A zenekarvezető most is ugyanazt az ízes gitárjátékot hozza, mint bármikor korábban, egyedi stílusa azonnal felismerhető. A felállás- és a hangzásbéli különbségek mellett még a dalstruktúrák változtak valamelyest, de az érzésvilág megmaradt, amelyre én azt mondom, hogy doom. A Füleki-féle doom.

Ez az érzésvilág rögtön a nyitó Maelstrom című nótában tetten is érhető: a horzsoló kezdőriff, majd az azt követő Trouble-féle zakatolás és a sziporkázó gitárdíszítések mindegyikén érezni Sanyi kéznyomát. Zoltán pedig úriember módján visszafogja magát ének terén, ugyanis a levegőben szinte tapintható, hogy majd' szétrobban, legszívesebben "széténekelné" a dalokat, de hát ez nem az a műfaj, így csak alapjáraton, csípőből vokálozik (mintha Bruce Dickinson helyettesítené Lee Dorriant a Cathedralban).

Sanyi sosem titkolta, hogy a Tony Iommi-féle iskola híve, és ezt a következő szerzemény, a Letters From The Sea is kiválóan illusztrálja: a kezdőriff tónusa, lüktetése, vonalvezetése száz százalék Iommi, ez a téma simán felfért volna a Heaven And Hell The Devil You Know című lemezére. Kis akusztikus szösszenet (Ouroboros MMMXC) űzi el a doomos fátyolfelhőket, majd egy hardrockosabb tétel következik, a The Last Straw.

A Left Behind hattonnás súlya temeti maga alá az előző tétellel kicsapott dallamorkánt, majd pedig a címadó dal tarolja le a hallgatót. Ezt a súlyt, apám! A két gitár együttes nyomatéka felér egy buldózer erejével (Kemencei Balázs, helló!), de a Szolcsányi-Janovszki páros is olyan dögöt pakol a hathúrosok alá, hogy Iommi adja a másikat.

A vonalvezetést egy kissé megtöri a Spirit Healer, talán a laza dallamvilága miatt, talán azért, mert az alapok is kissé szellősebbek, de ennyi súly után legalább annyira üdítő, mint az a kis akusztikus betét volt korábban. A KIngslayer amolyan esszenciális WOS-szerzemény, a záró The Plague pedig egy epikus, doomos nóta, amely engem a Tony Martin-korszakos Sabbathra (The Eternal Idol) emlékeztet (Zoltán hangfekvése, frazírja egész egyszerűen lúdbőröztető) és hasonlóan is zárul, mint az a lemez.

A Wall Of Sleep már a kezdetek óta nagyot gurít, azonban évről évre egyre professzionálisabban. Mivel alapjáraton szeretem az efféle muzsikákat, Füleki Sanyi pedig tinikorom óta az egyik kedvenc gitárosom, megfogadtam, hogy nem adok teret az elfogultságnak, ami egyébként úgy is történt. De ez a produktum ennek ellenére is tízpontos.