Az a rendhagyó helyzet állt elő, hogy a szerkesztőségből többen is olyan mértékben szívügyünknek tekintjük a Wall Of Sleep zenekart, hogy a The Kingdom című lemezről most két forrásból is született ajánlónk (az első itt olvasható). Jóllehet csak néhány száznyian gondoljuk így, de a magyar underground útvesztőiben a Wall Of Sleep logója egyfajta cégér, garancia a tartalmas, minőségi metalra.
Ez a bizonyos logó a közelmúltban a kerek jubileum apropóján újrakiadást kapott Sun Faced Apostles óta díszíti a(z egykori) doomsterek kiadványait. Jómagam ugyan rajongóként néhány évvel korábban, a 2000-es Wombocosmic idején soroltam be az elődzenekar, a Mood táborába – azóta is árgus szemekkel követem az egyes utódzenekarok aktuális korongjait.
Hogy csak a WOS lemezeinél maradjunk, részemről a 2007-es …and Hell Followed with Him a személyes favorit, így kisebb sokként éltem meg a frontember, Holdampf Gábor távozását. A soron következő két lemez azonban konstans minőséget képviselt, majd jött egy újabb énekescsere. A Cselényi Csabát váltó Bátky „BZ” Zoltán (ex-Stonehenge, Wendigo, At Night I Fly, After Crying, stb.) személyével kapcsolatosan szkeptikus voltam, de akkoriban sem az újonnan leigazolt frontember kvalitásait illetően voltak kétségeim – épp ellenkezőleg. Fejben végképp nem tudtam összeegyeztetni a Füleki-Kemencei páros riffjeit BZ köztudottan progos előéletével. Aztán a hatodik lemez maradéktalanul igazolta, hogy van fantázia és kraft ebben a kooperációban, jóllehet a WOS már végképp nem az volt, aminek a magamfajta ősrajongók elkönyvelték magukban a zenekart.
Nemcsak vokális, hanem zenei téren is sokszínűbb irányba léptek tovább. Legutóbb többen emlegették velük kapcsolatban a Dio-féle Black Sabbath-ot. Nos, ezt – azaz a Heaven and Hell és a Mob Rules lemezek befolyását – én akkor sem éreztem, és most sem hallom visszaköszönni őket a The Kingdom-on helyet kapott szerzeményekből. Ha már a Dio-féle Sabbath, akkor inkább a Heaven & Hell zenekar egyetlen lemeze az, ami támpont lehetne a mai Wall Of Sleep-hez, még inkább a Tony Martin-éra anyagai, de a Sabbath is csak egy a sok forrás közül…
Ez ugyanis – a logikai bukfenc ellenére – huszonegyedik századi ősmetal. Ha akarom, a dalokból kihallhatom a régi Deep Purple-t, vagy billentyű-mentesített verzióban akár a klasszikus Uriah Heep-et is, de akad itt karcosabb, azaz Alice In Chains, Soundgarden hatású grunge is, meg szinte minden egyéb, amitől a súlyos, karcos metal jó lehet.
A forgatókönyv a legutóbbi lemezhez hasonló. Most is akad két nagyeposz, a The Plague, illetve a Left Behind képében, mellettük meg alapvetően a négy perc körüli szerzemények dominálnak. Balázs pedig egy akusztikus hangulattémával, az Ouroboros MMMXC-vel járult hozzá a végeredmény sokszínűségéhez. A Maelstrom (bizonyára véletlen egybeesés, de ezen a néven futott a Mood egyik elődzenekara) málházása nyitja a dalok sorát, BZ pedig a szikár riffekre olyan dallamokat hozott, amilyenekkel a Wendigo lemezeken állt elő. A két gitáros és a frontember mellett meg kell említenem a részben megújult ritmusszekció játékát is. Szolcsányi Szabolcs ütős masszív, húzós dobolása mindig is a csapat pillére volt; a Preidl Barnabást váltó Janovszki Zsolttal olyan feelinges párost alkotnak, mintha évtizedek óta meglenne a közös rutin.
A Letters from the Sea-ből kihallani vélem a St. Vitus-t, de lehet, hogy rossz nyomon járok; a lényeg, hogy ez a tétel a klasszikus WOS-féle doom, amelynek akár a fentebb már emlegetett második vagy harmadik lemezen is helye lehetne. A The Last Straw és a címadó darab az idei anyag slágerei. Instantnak persze nem nevezném őket, de relatíve gyorsan a fülbe ülnek, különösen az előbbi. A Left Behind-hoz a kulcsot elsőre nem a vokálok, hanem a középtájt hallható melódiák adták a kezembe – óriási témákat játszik a Füleki-Kemencei team, BZ előáll néhány acsarkodó vokállal, a legvégén hallható narráció pedig olyan, mintha Martin Luther King ’63-as beszédéből származna. A Kingslayer esetében is a gitártémákat kell pellengérre állítanom. A mai magyar mezőnyben kiemelkedő, amit harmóniák tekintetében ez a páros összegitározik. A Spirit Healer egyrészt a hangszerelési finomságok miatt érdemel említést, másrészt meg a szép kerekre írt refrénje okán is ki kell emelnem. Végül a The Plague szintetizálja a zenekar első negyedszázadát, a majd kilenc perces záró darabban minden ott van, amiről a WOS szól.
A The Kingdom az a fajta korong, ami már az első találkozás alkalmával is kínál kapaszkodókat, de sokadszorra is érdemes nekifutni, hogy az ember kiismerje a részleteket. A zenekarnak nem kenyere a turnézás, de a rendszeres koncertezés sem, a nyár folyamán azonban a Rockmaratonon és most vasárnap a Barba Negrában is lehet csekkolni a bandát. A The Kingdom egy nem csak hazai viszonylatban kiváló lemez, de ha már fentebb én is a Black Sabbath-ot emlegettem, a Wall Of Sleep Tyr-je érzésem szerint még a zenekarban van.
