Ha nem zenekarokban, hanem személyekben gondolkodunk, három-négy évtizednyi alkotómunkával a hátuk mögött, fenntartások nélkül kijelenthetjük, hogy a kortárs progresszív rock triumvirátusát olyan nevek alkotják, mint Neal Morse, Roine Stolt és Steven Wilson. Ők azok, akik dokumentált metalos múlttal nem rendelkeznek, a ’80-as, illetve a ’90-es évek folyamán tűntek fel a színtéren, és Stolt kivételével még a nyugdíjkorhatár alatt vannak.
A közelmúltban mindhármuk kapcsán volt lehetőségem néhány gondolatot a képernyőre vetni. A hármas tagjai közül az angol figura a legaktívabb. Zenész, hangmérnök, producer, rendszeresen feltűnik a közösségi médiában – természetesen kizárólag zenei témában –, illetve civilben mániákus lemezgyűjtő. Az egész élete a zenéről szól. Nem tudom mi a titka, de ahogy fizikailag is tökéletesen konzerválta magát, épp ugyanúgy ott van benne az az alázat, ami többnyire csak a kezdő zenészek erénye.
Ahogy azt sem tudom, hogy jelenleg mi a helyzet a Porcupine Tree-vel… A kreatív impulzusokkal becsatornázott Steven Wilson viszont alkotó emberként nem enged, nem engedhet magának szünetet. Mi pedig az aktuális megnyilvánulása mellett sem mehetünk el. A The Overview (a borítón wilsoni fordulattal: TH5 OV5RV95W) kapcsán még csak elfogultnak sem kell lennem ahhoz, hogy leírjam, itt és most az év progresszív rock lemezéről van szó.
Dramaturgiai szempontból épp ugyanaz a helyzet, mint Mike Oldfield: Tubular Bells-énél, vagy a Jethro Tull: Thick as a Brick-jénél, azaz két dal, két lemezoldal. Még a ’70-es években a kényszer szülte ezt a megoldást, addig Wilson esetében nehéz állást foglalni, hogy az LP formátumnak való megfelelés igénye állt-e a háttérben, vagy pusztán csak így alakult a dolog. Nyilvánvaló, hogy a The Overview már nem adja, nem adhatja azt a pluszt, amit a fenti korongok nyújthattak a maguk idején, de 2025-ben ennél többet aligha lehet mutatni a progresszív rock berkein belül.
A tematikus lemez az ún. overview-effektusról szól, érintve az asztrológiát és a filozófiát is. A lényeg, hogy SW a zenével azt a nézőpontot kívánja szemléltetni, ahogy a világűrből a Földet lát(hat)juk. Mivel egyik tudományágban sem vagyok jártas, mélyebben nem mennék bele a dolgok taglalásába. Ahogy mondani szokás; úgyis a Zene a lényeg. Azt pedig így, nagybetűs formában kapjuk a mezítlábas zsenitől, aki a házi stúdiójában közel egy éven át formálgatta a lemezanyagot, néhány vendégzenész társaságában.
Közöttük igazán nagy nevet most nem találhatunk, de a relevánsabb mellékszereplőket illik megemlíteni. Dobokon Russell, billentyűs hangszereken pedig Adam Holzman működött közre, egyes gitártémák Randy McStine nevéhez köthetők – de akadnak itt a rocker fülek számára speciális hangszerek is.
Az eredeti változatában a háromnegyed órát is alulról súroló két tétel közül a nyitó Objects Outlive Us szinte másodpercre azonos terjedelmű a Dream Theater: A Change Of Seasons-ével, de a számadatoknak semmi jelentősége, a két szerzeménynek egyéb köze nincs egymáshoz. A nyolc tételre bontott darabra SW által is kimondottan a Pink Floyd és a Tangerine Dreams gyakorolta a legfőbb behatást. Az olyan eposzok, mint az Echoes, illetve a Shine On You Crazy Diamond (Parts I-V) nyilvánvalóan hatottak a dalszerzőre, ahogy a tematika kapcsán a The Dark Side Of The Moon koncepciója mögött húzódó gondolatsor lehetett az iránytű. A szerzemény első felében a fő hangszer nem más, mint Wilson szárnyaló vokálja. Mondanom sem kell, hogy szó sincs technikai bemutatóról, indokolatlan szólóbetétekről; minden instrumentum szerepe az aura megteremtésének van alárendelve. Persze szólók is akadnak; példának okáért negyedóra környékén indítva a dolgot. Zárásként pedig ott a ’70-es évek első felének Pink Floyd-ját idéző levezető. A folytatás, azaz a címadó inkább modern prog rockként indul, legalábbis a szokatlan ritmizálás abba az irányba mutat, a vissza-visszatérő narrációk révén megidézve a Kevin Moore-féle Chroma Key-t. De utóbb akadnak queen-es vokálok, ahogy Muse-féle kortárs prog szintúgy.
Az ismerkedés kezdeti szakaszában persze sokszor megrohantak a Porcupine Tree-emlékek is; a promo szöveg ezúttal nem hazudott, emberünk szólóban is visszatalált a rockhoz. Ha vevő vagy a műfajra, de hozzám hasonlóan téged is elrettentenek az álművészkedő, sokat mondani akaró, de voltaképpen szimplán csak terjengős lemezek, a The Overview lesz az ideális választás. Nem szoktam két kézzel szórni az öt pontokat, ám ha progresszív rockban 2025-ben a The Overview nem maximális teljesítmény, akkor nem tudom, mi más lehetne az…
