Ha lehet mondani egy lemezre, hogy meg- és ki is forgatta egy zenekar addigi világát, akkor a Killswitch Engage második albuma, az Alive or Just Breathing az kétségtelenül pályázhat erre a címre. A modern, dallamos metalcore vonalnak lendületet adó klasszikus album nemrégiben egy vinyl újrakiadást kapott, ennek tiszteletére ránézünk kicsit a dolgokra, mi is történt akkoriban ezzel az azóta is rendületlenül zakatoló zenekarral.
Adott egy banda, akinek a bemutatkozó albuma mindmáig igen komoly elismerésnek örvend, ami olyan jól sikerült, hogy a „ketteskét” már az egyik legkomolyabb rock/metalzenei kiadó, a Roadrunner gondozza. No igen, de sikerül-e megugrani a lécet? Azóta mind tudjuk, hogy sikerült bizony, a Killswitch Engage az első négy lemezén (szerintem) nem tudott hibázni, mindvégig sikerült egyre fentebb tornászni azt a bizonyos lécet.
De maradjunk csak az Alive or Just Breathing időszakánál. Ott van a nagykiadós szerződés az asztalon, a dalok formálódnak, mi lehet a baj? Még a stúdiózás előtt jött az első gebasz: Pete Cortese gitáros elhagyta a fedélzetet, mert több időt szeretett volna a családjával tölteni. Mivel a KSE mindig kétgitáros témákban gondolkodott, egy rögtönzött megoldáshoz folyamodtak, miszerint Adam Dutkiewicz, aki akkor még dobosként (és vezérként) volt a bandában, bevállalta a gitárokat. Az anyag felvételének vége felé Tom Gomes beszállt, hogy befejezze a dobtémákat, ezzel ki is bekkelték a stúdiós gondokat, legalábbis azt hitték.
Ugyanis nem elég, hogy az akkori hangszerparkjuk olyan volt, ami folyton elmászott a hangolásból (így a stúdiós pénz javát olyan új gitárokra költötték, ami legalább tartja a hangot), még a sulit, munkát is kellett tolni a munkálatok mellett, mert hát akkor még nem ment úgy a szekér. A zenekar végül tizenöt dalt rögzített a négyhónapos stúdiós munkálatok alatt; ezek közül három még az első lemezre készült, de úgy gondolták, lehet azt nem ismeri annyira a közönség, megadják nekik itt is a kellő figyelmet. Végül a tizenötből tizenkettő került fel a törzsanyagra, a lemaradt három, ami az újravett In The Unblind, a When The Balance Is Broken és az instrumentális Untitled and Unloved csak a későbbi újrakiadásokon kapott helyet.
A 2002. május 21-én megjelent album, aminek a borítóját a zenekar basszusgitárosa, Mike D’Antonio tervezte (és a Roadrunner kiadónál egyenesen utálták) olyan dalokat sorakoztatott fel, mint a promós nótaként kiadott Self Revolution, az első igazi slágerüknek mondható My Last Serenade, valamint a megunhatatlan refrénű The Element of One, valamint az újravettek közül a Temple From the Within és a Vide Infra, de amúgy lazán lehetne még sorolni a címeket. Van értelme?
De hiába az erős anyag, Jesse Leach énekes, aki a zenekar metalon belül szinte furcsának számító pozitív szövegvilágáért is felelős volt, erősen elbizonytalanodott magában a felvételek alatt. Ez a technikai hiányosságaiból, felkészületlenségéből, valamint a sajnos benne lévő önbizalomhiányból fakadt, ezek pedig egy énekesnél és frontembernél nem feltétlen jó ómenek. Az énekefelvételeket emiatt Leach otthonában, kényelmes, nem meglepő módon otthonos környezetben fejezték be, az eredmény pedig hallhatóan igen erős lett.
Viszont ez az önértékelési probléma nem halványodott az énekesben, aki a turnék alatt a többiekkel ellentétben igyekezett józan is maradni, mert féltette a hangját – aminek a legtöbb helyen előforduló kocsmai cigifüst sem tett jót. Leach egyre inkább magába zárkózott, friss házasként a feleségét is hiányolta, aztán a turné első körének utolsó előtti állomásán se szó, se beszéd egyszerűen otthagyta a többieket, gépre szállt, el sem köszönt tőlük. A megborult énekes minden zenei eszközét eladta, egyedül egy gitárt tartott meg magának.
A faképnél hagyott, új dobossal, ha úgy nézzük, új gitárossal kiálló zenekar még új énekes után is kénytelen volt nézni. A megfelelő jelölt végül Howard Jones lett. Emberünket, akit én személy szerint hangban jobban csíptem, mint Jesse-t (pedig ő sem kutya) a Blood Has Been Shedből akasztották le és maradt is a bandában tíz évig, amikor szinte sorsszerűen, persze nem minden előjel nélkül Jesse Leach visszatért a Killswitch Engage soraiba.
Nem lehet mondani, hogy a KSE a második lemezének időszakát nyugodtan élte meg. Sokakat egy nagykiadós lemezkiadás is elég teher alá rakott volna, de nekik konkrétan a zenekar felét újra kellett építeni, hogy aztán meginduljanak hegynek fel, az egyre nagyobb és azóta is tartó népszerűség felé. Az ezt követő albumra, a The End of Heartache-re már nyert pozícióból fordultak rá (bár Gomes helyére ekkor még le kellett igazolniuk Justin Foley dobost), de azóta Leach visszatérését leszámítva teljesen stabilan és megtörhetetlenül megy előre a Killswitch Engage szekere. Az már csak személyes vélemény, hogy a 2010-es évektől kezdődően kevésbé találták el az albumok anyagát, de ez mit sem számít, az első négy korong elviszi a hátán az egész életművet.
Nem mellesleg, ahogy már említettem, az album most egy frankó vinyl újrakiadást kapott. A gyönyörű gatefold tokban egy rakat képet és egyéb finomságot találtok, az anyag gyönyörűen szól, szóval ott a helye minden rajongó polcán! Csapjatok le rá!
