A minap szembejött egy rövid kis videó, amin James Hetfield és Rob Halford szurkol a Turnstile-nak a színpad széléről valami sokemberes fesztiválon. Azt ugyan nem láthattam előre, hogy a Metal God és Papa Het is ott headbangel majd a baltimore-i ötös koncertjén, a 2021-es Glow On alapján viszont már sejteni lehetett, hogy hízni fog még a banda rajongótábora.

Most verhetném itt a nyálam, hogy én már akkor megmondtam, de legyünk őszinték: akinek nem tömte el a fülét teljesen a zsír, az maga is hallhatta, hogy a Turnstile nem egy tucat zenekar. Eredetinek mondjuk, csak annyira eredeti amennyire a The Police féle lebegős new wave meg a répaszedős hardcore összeházasítása annak számít, bár ez bőven elég volt ahhoz, hogy a Glow On anno revelációként hasson.

Hogy ezzel a recepttel meddig lehet elmenni, azon akkoriban nem nagyon törtem a fejem, most viszont itt a Never Enough, ami már a címében elspoilerezi a választ. Turnstile ugyanis úgy döntött, hogy nem találja ki újra magát, helyette simán megírták a Glow On folytatását és csak annyit csavartak a dolgon, hogy ne essenek túlontúl az önismétlés csapdájába. 

A címadó / album indító Never Enough okkal lett az első single, hiszen itt aztán tényleg teljes pompájában tündököl a “police-core”: megvan az ábrándos kezdés, a visszhangos vokál meg a bika riff, akárcsak a Look Out For Me vagy a Slowdive esetében, így innen nézve ezek a lemez legjobb pillanatai.

Ami köztük van, azt szintén össze lehet gumizni, nagyjából hármasával-négyesével: az egyik kupac a Sting szóló dolgait idéző bágyasztás (az I Care, amit a jól elhelyezett stadion riff azért még egyenesben tart, a Seein’ Stars aminek meg pont a borzalmas 80’s gitárszóló tesz alá, illetve az album záró Magic Man), aztán van a hardcore gyökerek előtti tisztelgés (Dull, Sole, Sunshower, Birds), és akad egy kísérletezősebb halmaz is (a fúvósokkal díszített Dreaming is meglepetés, de talán a Time is Happening lóg ki a legjobban, ami tulajdonképpen egy Weezer dal).

Szóval az eklektikára nem lehet panasz, mégis mintha kicsit megborultak volna az arányok a bontósabb részek kárára, ami talán betudható annak is, hogy időközben a banda könnyebb lett egy gitárossal (Brady Ebert ellen a dobos Daniel Fang állítólag még távoltartásit is kért, ami azért túlmutat a kreatív nézeteltéréseken). Mostanra megtalálták az utánpótlást Meg Mills személyében, ő viszont még nem játszik az albumon, helyette Brendan Yates frontember tenyerelt rá jobban a szintetizátorra.

A Glow On után viszont már nem hat annyira frissnek a Never Enough és ezt a srácok is érezhették, ezért tuti ami tuti, forgattak egy komplett mozifilmet különleges extra gyanánt, ami vizuálisan hivatott emlékezetesebbé tenni a friss szerzeményeket (főleg, hogy a  80-as évek nosztalgia is erősen kifutóban van, így a new wave-es elemeknek is hamarosan lejár a szavatossága).

Nem akarom lehúzni a lemezt, mert egyébként teljesen rendben van és rendelkezik minden olyan erénnyel, ami a Turnstile-t kiemeli az átlagból, viszont erre a receptre nem lehet hosszú távú karriert építeni, így valószínűleg majd a következő lemez dönti el a banda sorsát. A mindfulness jegyében azonban maradjunk most csak simán a mában, ahol a Never Enough a 2025-ös év egyik legjobb gurítása.