Ha nem csalnak az emlékeim, a Jégbontó lemez megjelenése környékén egy, Ficzek Andrással készített interjúban került szóba, miszerint az akkor még Echo Of Dalriada néven működő zenekar hosszabb távú terve a hónapnevek régies elnevezésén keresztül végigvinni a zenekar majdani diszkográfiáját. Azóta közel két évtized telt el, és tucatnyi Dalriada korong készült. A soproniak csak a sorlemezeket tekintve is a tizedik albumuknál járnak, a koncepció forgatókönyve lassan a végéhez közeledik.
A zenekar tehát már a kezdetekkor, a fentebb emlegetett második nagylemez idején is határozott irányvonallal, illetve önálló arculattal rendelkezett. Számomra mind a mai napig talány, hogy a Dalriada töretlen népszerűsége ellenére miként lehetséges az, hogy magyar földön a folk metal mezején rajtuk kívül más még csak labdába sem igazán tudott rúgni. Hosszabb-rövidebb próbálkozások persze a Dalriada mellett is akadtak, de tartósan senkivel sem kellett, illetve lehetett számolni.
A karakteres soproni zenekar tehát a kezdeti lépések idején kész koncepcióval állt elő. Ebből eredően érdemi változtatások a későbbi lemezeken már nem történtek, finomhangolásokra, kikacsintásokra azonban mindig volt, és még manapság is van példa. Alkalmasint a népzene felé mozdultak el, netán fémesebb irányba léptek tovább, közben szövegi szempontból is tágult a horizont, érintve a történelmi, a szépirodalmi tematikát, a folklórt, esetenként személyes élményekből, tapasztalatokból is merítkezve.
A tizedik nagylemez a sokszínűsége ellenére a közvetlen elődjéhez képest zeneileg fémesebb, szövegi szempontból pedig személyesebb irányt mutat. Sosem készült még ilyen rövid Dalriada album, és talán ennyire metalos anyaggal sem álltak még elő Andrásék. A jól megszokott stílusjegyek, így a nagyívű kórusok, a kerek refrének, a sodró, esetenként táncolható tempók természetesen most is itt vannak. A szövegek ismerete nélkül ezúttal egyes dalcímek önmagukban is többféle értelmezési lehetőséget kínálnak a hallgatónak. Példa lehet erre a nyitó, és számomra a Kikelet-időszakát idéző Világos, illetve a záró Végek éneke, vagy a Hű szívvel valónak; nem beszélve a minden korábbinál személyesebb hangvételű Vér a véredből című dalról. Laura már a lemez legelején úgy hozza a károgós vokált, ahogy azt a korai időszakban a basszusgitáros Varga Györgytől megszokhattuk.
A slágeres – most kevés daluk az – Jó remény a kórusok mellett a billentyűs betétje miatt emlékezetes darab. A megfontoltan építkező, lassan kibontott, hosszabb hangszeres betéttel, illetve szólópárbajjal felvértezett címadó végképp nem a jól ismert forgatókönyv szerint íródott. Az Igyál betyárról látszólag mindent elmond a címe – nos, ez a legkevésbé sincs így. Egy komor, tartalmas darabról van szó – a levezető környékén a ’90-es évek közepének groove metalját idéző riffekre (!) figyeltem fel. A Vér a véredből tipikus lemezes dal. Ez egy olyan szerzemény, ami nem a nagyközönségnek, hanem az egyes hallgatónak szól – András a vokálok terén ki is hozza magából a maximumot. A black metalos vokalizálás révén emlékezetes Holló egy Dalriada-sztenderd, a Hű szívvel valónak pedig egy sodró tempójú, táncolható darab, a szerzeményt meghatározó hegedűdallammal. A szövege révén több síkon is értelmezhető Virágmező kifejtős gitárszólóját a kezdeti időktől a zenekar hangmérnökeként dolgozó Cserfalvi Zoltánnak köszönhetjük, az együtt éneklős, himnikus Végek éneke kapcsán pedig a szokatlan billentyűdallamokat kell kiemelnem.
A zenekar tehát a tizedik sorlemezén nagy vonalakban épp azt hozza, amit elvárunk, elvárhatunk tőlük. Ha azonban belemegyünk a részletekbe, több olyan epizódra is felkaphatjuk a fejünket, melyek végképp nem a bevett, megszokott Dalriada-formulák. Nevezhetném a soproniakat a hazai folk metal túlélőinek is, de az egyéniségük megőrzésén túl voltaképpen semmit és senkit sem kellett túlélniük. A Magvető egy önazonos, de a saját korlátain esetenként megfontoltan átlépegető zenekar lemeze.
