Na, végre-valahára Budapestre is eljutott az Avenged Sevenfold! Furcsán hangzik, de a negyedszázados zenekar eddig mindösszesen egyszer járt magyar földön, akkor is kicsit viccelődve épp hogy, azaz a Volt Fesztiválon, úgyhogy ideje volt már egy jó kis rendrakásnak. A helyszín a Budapest Park lett, a buli pár nappal az esemény előtt teltházassá avatta magát, bajnak helye elméletben nem volt. (Fotók: Réti Zsolt)
Nem gondoltam volna, hogy amikor annak idején megláttam a Bat Country klipjét a Megawattban (nosztalgikus sóhaj), azt követően még húsz évig nem fogom élőben látni M. Shadowsékat. Nyilván a lehetőség adott lett volna, Bécs azért nincs olyan messze, de türelmes voltam. A hír hallatán, azaz hogy végre Budapestre jön az Avenged Sevenfold, egyből ugrottam, úgy voltam vele, hogy esélytelen, hogy ezt kihagyjam.
A Budapest Park már jól ismert helyszín sokak számára, bár épp a koncert előtti napokban gondolkodtam épp rajta, hogy az összes eddigi „szezonból” pont a tavalyi volt az első és eddig az egyetlen, amikor nem fordultam meg a szórakozóhelyen. Nem baj, mert habár a dizájn változik (szerintem folyamatosan jobb és jobb), az alapelrendezés a jól megismert marad, így ismerősként toppantam be oda tízezer, köztük rengetek külföldi emberrel egyetemben.
A jó meleg napon a forró felvezetést a Palaye Royale vitte. Előre is elnézést kérek, a Las Vegas-iak muzsikája nem nekem szól. Hát, van ilyen, nem? Mindenesetre a nekik kiszabott bő fél órában rendesen megmozgatták a táncteret, még nekem is tetszett egy-egy ötlet, téma, úgy általában szórakoztató volt az egész. Már a második dalnál próbálkoztak guggolásból felugráltatással, később volt egy kedvesen elnyűtt circle pit, meg egy wall of death is, de a csúcs az Remington közönségen csónakázása volt a szett utolsó szakaszában. Persze nem egyedi ötlet, de szerintem hatásos dologról beszélünk, tuti egyszerre élvezi az előadó és a nagyérdemű is. Lent „a vízben” legalábbis biztosan ment a muri. Amúgy maga a műsor teljesen a helyén volt, az imidzs is rendesen ki van dolgozva (nyilván nem hiába, egy népszerű zenekarról beszélünk), úgyhogy, ha valaki szeretne repetát, egyrészt az idei Szigeten, másrészt jövőre headlinerént a Parkban is elkaphatja a srácokat.
A félórás átszerelés alatt a meleg és az egyre növekedő tömeg együttesen kezdték megtenni a hatásukat, kezdett néplevessé válni a küzdőtér, főleg, hogy még a lehetetlent megpróbálva igyekeztek arcok előre tornázni magukat, sokszor tízes csoportokban. A meghirdetett előtt pár perccel aztán megkezdődött az intró, majd együttesen sóhajthatott mindenki: végre!
A símaszkban kezdő Shadows és a többiek persze nem minden gond nélkül nyitottak, a Game Over az úgy ment a levesbe, ahogy volt, pedig aztán nyitásnak tényleg hibátlan téma lett volna. De hát, mint tudjuk, sok esetben az első nóta áldozat, na majd innentől! Aztán tényleg szórták a negyedszázados életmű legszebbjeit, már ami így bő másfél órába belefért. Rögtön ezután visszazuhantunk a Waking The Fallen korszakba a Chapter Fourral, majd innentől innen-onnan szemezgetve a Sounding The Seventh Trumpet albumot leszámítva mindenhonnan kapunk kisebb-nagyobb merítést. A legmélyebb kanállal nyilván a legutóbbi lemez, a Life Is But A Dream… dalaiból kaptunk. Megosztó album, de én mondjuk szeretem, bár tény, hogy így a többi, slágeres téma közé ékelve eléggé más arcát mutatják a zenekarnak, szinte megtörték a lendületet velük, ha nagyon drasztikusak akarunk lenni. Lehet blokkosítva jobban ütöttek volna, de ezen ne akadjunk fel.
A dallista elemzésével sokat nem pöcsölnék, a felcsendült számok listáját ITT megtaláljátok. Viszont azt jó volt látni, hogy az első dalok alatt kicsit élettelen tekintetű Avenged Sevenfold hogy lett egyre élettelibb, azaz a közönség kedve, hangulata mennyire felélesztette, magával vitte az ötöst. Amúgy nyilván, mint gyakorlott zenészek, az ő részükről minden rendben volt, legalábbis hangszeres értelemben. Viszont nem tudom, mit, vagy mit nem találtak a keverő környékén, ha a mélyebb fekvésű témákról volt szó, a gitárok egyszerűen eltűntek. Ha mondjuk az egész este egy ikergitáros karnevál lett volna, azt mondom, hogy minden remek volt, süti az egész, csak hát… Mondjuk amikor Syn szólózott, Zacky gitárja az nem volt sehol, csak látni lehetett, hogy pengetett, de azon felül szinte semmi. Persze ez fordított esetben is így volt. Johnny mélyei mondjuk épp, hogy nagyon is dohogtak, tehát nem értettem, mi csúszott el. A keverőben az arcok láthatóan nagyon néztek valamit, de másfél óra alatt nem jöttek rá a dolog nyitjára és sajnos ezen elment a koncert, legalábbis nekem. Mert amúgy, ha a gitárok a kellő módon szólalnak meg, ez egy félelmetesen jó bál lett volna, minden egyes pillanatát aranyba lehetett volna önteni, úgy ahogy van. Csak az a volna ne lett volna, hogy az örökzöld mondja.
Amúgy voltak jópofa gegek, mint a „ki hányszor volt már A7X koncerten”, aminek a végén kiderült, mire ment ki a játék: egy Larry nevű arcnak ez már a nyolcvanadik ’Sevenfold bulija volt, ami… Sok! Ahogy Matt is rákérdezett: hogyhogy nem unja? Amúgy tisztelem ezt a fajta elköteleződést, de tényleg nem értem, hogy ezt hogy menedzselik le emberek pénzben, időben, fejben, meg úgy általában. De azért maximális respektem!
A lemenő nap (amit Matt nem értett, mi tart ilyen sokáig, haha!) aztán a látvány elemeket is jobban előhozta, az utolsó harmadban már olyan fényjáték-orgia áramlott a deszkák felől, aminél már nem volt kérdés, hogy a fiúk megírták a házi feladatot, készültek ám rendesen erre a deklaráltan ritkán, vagy nem is érintett helyszínek feltárására megindított menetelésre.
Amúgy Összességében akárhogy is nézem, bárhogy matekozok, kalkulálok, ez a koncert számomra és valószínűleg sok más ember számára is meghozta az étvágyat az Avenged Sevenfoldra, remélem innentől kicsit sűrűbben láthatjuk majd magyar földön az ötöst és nem csak üres ígéret volt a „see you soon”. Mint látjuk, az igény megvolna, szóval innentől már csak egy kérdés merülhet fel: mikor lesz folytatás?
A képeket Réti Zsolt készítette, további fotókat ITT és ITT találtok.
