Nehéz manapság a kemény zenét művelő bandák élete. A legtöbb műfaj szenved a túltelítettségtől, így aztán a klisékből kitörni vágyók közül sokan inkább populárisabb vizekre eveznek a fenntartható siker érdekében. És ezzel az ég világon semmi baj sincs, mert legalább elérnek olyan szegmenseket, hallgatókat, akik eddig reszkettek némi rifftől, a metáltól meg aztán végképp elzárkóztak.
Akadnak viszont olyan zenekarok a nagy univerzumban, akik egyelőre nem áldoznak a könnyedség oltárán, sőt… Nagyon úgy tűnik, hogy a Mugshot is ezen alakulatok közé tartozik. Közel egy évtizeddel az igencsak kellemes fogadtatásban részesülő Dull Boy debütálása után a San Jose-i négyes ismét támad, méghozzá egy új, All The Devils Are Here című albummal. Ez a metalcore és hardcore stílusban babráló formáció második nagylemeze és egyben az első a Pure Noise gondozásában. Itt bizony nincs kecmec, a Mugshot az eddigi legextrémebb és legkíméletlenebb formáját mutatja 2025-ben is.
A négyesfogat eddig sem a rádióbarát refrénjeiről volt híres, de az új lemez még a Cold Will EP-hez képest is egy szinttel lejjebb merül, egyenesen a pokolba, ahonnan már nincs visszaút. Az All The Devils Are Here sokkal személyesebb, emberibb érzelmekre reflektál és kevésbé politikai síkon mozog. A dalok nem forradalmi kiáltványok, hanem azt mutatják be, hogyan hatnak a külvilág erői az egyének életére. És hát Randy LeBoeuf és Will Putney mindent, de még annál is többet tud a műfajról, szóval a kettős áldásos tevékenysége nagyon jót tett hangzásában is ennek a lemeznek.
A 26 perces album 12 dala egytől egyig odavág. A nyitány a Die In Fear és az Afore A Waking Nightmare kettőse különböző oldalról közelíti meg a nyers agressziót. Az előbbi basszustémái úgy futkosnak végig a gerinceden, mintha ki akarna csontozni, az utóbbi ugyanebben a hangulatban hajmeresztő breakdownokkal zúdítja a testedre a dühtengert - kezdésnek brutalitásból jeles.
A Vale Of Tears egy valódi katalizátor, tárgyilagosan, de kegyetlenül mutatja meg, hogyan esnek szét az emberek a saját érzéseikben és környezetük nyomása alatt. A basszus itt is domináns, mintha magát a fájdalmat próbálná megszólaltatni, amit aztán a lemez egyik legkegyetlenebb húzása követ, a Skin The Rabbit. Ez a szám és az egész album ezúttal nem az elnyomó rendszerek ellen szól, hanem belülről támad: bűntudat, harag, csalódás, szégyen és egyéb nyalánkságok kerülnek terítékre. Az őrületbe csúszó itt-ott nu-metalos pattogásával az I Will Be Here Forever zárja az első futamot és már levegőért kapkod az ember lánya. A káosz és kontrollálatlan energia, ami az I Will Be Here Forever-t jellemzi, simán elférne egy Knocked Loose-anyagon is.
A Flesh Of My Body egy igazi nyers gyöngyszem, ami csupán 40 másodperc mélyen lehangolt ipari stomp, és némi „szünetet” ígér a vésőként nyomuló riffek után. De csak ígér, mert amit utána kapunk az sem csúszik le könnyen. A Baptized In Concrete dalnak, olyan húzása van, hogy szinte látod magad előtt a mosh pit erejét egy élő bulin. A szaggatott riffek és a dobok egyfajta kontrollált dühként hömpölyögnek végig és ez már nem ösztönös tombolás, hanem szándékos pusztítás. A Mugshot itt mintha a Hatebreed örökségét tolná át egy modernebb, mocskosabb metál környezetbe.
A címadó All The Devils Are Here a lemez talán legteátrálisabb és egyben leginkább kiérlelt darabja. Itt összeér minden: a vallásos képvilág, a személyes bosszúvágy, a társadalmi nyomás – Waterman sorai nem csak haragból születnek, hanem igazságérzetből is. „I should have ripped you apart when I had the chance” – nem üres frázis, hanem a zenekar egész üzenetének sűrített esszenciája.
A záró Next To Your Idols pedig pont úgy tesz pontot az album végére, ahogy egy ilyen intenzitású anyag megérdemli: nem levezet, hanem rúg még egy utolsót. Ciro Abraham basszusgitáros szerzeménye a személyes hangvételével és eltérő hangzással egy új ajtót nyit meg a banda jövője felé, miközben méltóképpen zárja le ezt a zenei mészárlást. Ahogy a zenekar fogalmaz: “Ezen az albumon nincs sok megbocsátás.”
Ha pedig basszusgitár… Az All The Devils Are Here albumon a több esetben is főszerepet kapott Ciro Abrahamnek köszönhetően a baszusriffek nem fulladnak unalomba, hanem kreatív mozgatórugóként viszik előre az energiát. A rövid játékidő dacára is kerek lett ez a lemez, nem esik szét, sőt inkább olyan, mint egy 25 perces, szűk falak közé zárt dühroham. Nincsenek fölösleges sallangok, gitárhősködés, csak folyamatos, egymásba kapaszkodó feszültség. Úgy hömpölyög végig, mint egy vészjósló, fekete folyó. A Mugshot nem vesztegeti az idődet: amit mondani akarnak, azt gyorsan, kíméletlenül és hatásosan közlik.
A produceri váltás jót tett a srácoknak – a sound letisztultabb, de a düh maradt. Nálam négy koponyát ér a tudatosan megkomponált pusztítás.
