Brit groove-os metalcore, olykor thrash-be is átkukucskáló, technikás zenei alapokkal, energikus énekkel. Ez a negyedik lemezük, három év szünet után jelent meg a legnagyobb független metal kiadónál, és 11 dalt tartalmaz. A nevük egyre fényesebben cseng az undergroundban, nem volt kérdés, hogy egy kóstolómenü erejéig teszek egy kirándulást a világukba.
A körítés, a kiadói hátszél és kommunikáció mind azt sugallták, hogy a Where Only the Truth Is Spoken fontos kiadvány lesz. Ez az első albumuk, amit Anglián kívül rögzítettek, Dave Grohl híres műhelyében, a Studio 606-ban Los Angelesben. További ígéretes előjel, hogy a producer Josh Wilbur volt, aki a Lamb Of God, a Gojira vagy éppen a Trivium lemezein is dolgozott, sőt, a felvételekhez részben azt a motyót használták, amit a Nirvana a Nevermind lemeznél. A lemezt felvezető videóklipben van autós üldözés, és a Blöff sztárja, Alan Ford is szerepel benne. Azért ez elég menő, innen már csak egy lépés Elizabeth Olsen felkérése, talán a következő nagylemeznél az is összejön. Szóval sok helyen beléjük lehetett botlani így a megjelenés környékén, a nyomulás és nyomatás határozott, de még tolerálható. Sminkelős tippeket azért még nem osztogatnak az Instagramon, de az aktívan érdeklődő zenekedvelőket meg tudják szólítani.
Sosem ideális, ha először autóban utazva ismerkedünk egy albummal, mégis, sokszor csak így van rá lehetőségem. Éppen emiatt ritkán szoktam a hangzáson rugózni, legfeljebb akkor, ha különösen jó vagy történetesen pocsék. Esetünkben fel is kaptam a fejem, hogy a mindenit, ez a riff aztán jól megdörren, majd rájöttem, hogy csak egy Harley ért utol a város számtalan alagútjának egyikében.
De nézzük a nótacsokrot! A lemezindító Blood to the Leech valószínűleg koncertindítóként is beválik majd, mint világos zenei kinyilatkoztatás arról, mit is várhatunk a társulattól. Azonnal feltűnik, mennyire összeszedett és komplex a dalszerkezet a hangulati és tempóváltásokkal. Előbbit úgy értsük, hogy a keményen dühös és a dühösen kemény közt váltogat.
Az If It’s All the Same to You a kiemelt dal, és fel is vonultat mindent, ami jó a lemezen: már a bevezetője megemeli a pulzusunkat, a refrénben fogódzónak ott van egy kis dallam, és a dobos Charlie Thorpe ötletes játéka is megragadja a figyelmünket. De alapvetően a breakdownok, tempóváltások és a határtalanul áramló energia jellemzik, miközben a szerkezete minden, csak nem lineáris. Sokszor felemlegetem, ha egy zene többféle mértékű bevonódással is élvezhető – nos, a Malevolence-re ez hatványozottan igaz. Nagyon jót lehet rá tombolni (edzeni, kertben munkálkodni, gyűlöletkommenteket irogatni – a megfelelő aláhúzandó), de az odafigyelős hallgatónak is kínál muníciót a zenei gazdagsága miatt. Különösen tetszik a riffelős jelleg, vastagon, változatosan radíroznak a hathúrosok.
A Counterfeit a thrash metalos középrészével tűnik ki, amibe még egy vijjogatós gitárszóló is belefért. A Salt the Wound hagyományos verze-refrén dalszerkezetet mutat, emellett dallamos versszakokkal lazít a szorításon a lemez feléhez közeledve. Nálam amúgy pont nem talált be, nem mintha ellenezném a dallamokat (sőt), de valahogy olyan kisiskolás, kötelezően felmondott lecke szaga van. Lehetne organikusabban is, így túl hatásvadász. A So Help Me God végén van egy jókora sercintés, ezen hangosan felröhögtem, amikor először hallottam. Remélem, valami hangmintát használtak, mert biztosan nem örültek volna a Studio 606 munkatársai, ha összecsulázzák a vintage felszerelést. Az utolsó With Dirt from My Grave a szokatlan lezárásával ejti zavarba a hallgatót, miközben ars poetikus szövege a kitartásról és belső erőről szól.
Ja, van sztárvendég-kollab is Randy Blythe személyében (Lamb Of God), aki nyilván „emeli az est fényét“ az In Spite dalban, de nem tudnám magabiztosan megállapítani, melyik versszakot énekli Randy és melyiket Alex Taylor énekes. Én egy kevésbé nyilvánvaló és/vagy másabb karakterű partnert választottam volna, mondjuk Dolly Partont, ő úgyis mindenkivel duettezik mostanában, hehe.
Úgy gondolom, hogy a dallamtalan zenék esetében nehezebb elválasztani a jót a nemjótól, hiszen lássuk be, a nagyitesztet lefuttatva mind csak kocsizörgés, kutyaugatás. Nem érzem, hogy én lennék a legalkalmasabb, hogy rendet vágjak a mindenféle core-ok sűrűjében, ilyenkor inkább arra figyelek, milyen az összkép, ad-e valami pluszt a lemez, illetve milyen érzéseket vált ki belőlem. Kezdjük mindjárt ott, hogy kényelmesen végig lehet hallgatni, nem telítődünk vele, pedig végig nagyon intenzív. Nem egy érzelmi utazás, de azért van íve, hullámzása – még ha kisebb amplitúdóval is –, nem csak a pofozógép megy végig. Képes feledtetni a napikakit, és pozitív energiát sugározni. Alex is törekedett a változatosságra: az alapbeállításnak tekinthető fékevesztett bömbölés mellett néha engedélyez egy kis pihenőt, és tiszta énekre, sőt, dallamokra ragadtatja magát. A verzék már egysíkúbbak, nem látom magam előtt azt a képet, hogy Alex verzedallamokon gondolkodik egy zongoránál ülve — jó eséllyel nem is történt ilyesmi. Más dalokban az extrémebb rekesztések irányába lendül ki a mutató, ilyenkor a gazdag effektezés is sugallja, hogy a vokálra jobb, ha inkább hangszerként tekintünk.
Mindezek eredőjeként azt érzem, hogy a Where Only the Truth Is Spoken egy jól sikerült album. Engem a Pantera klasszikusaira emlékeztet, bár azoknál kockább és kevésbé zenei, hiszen Dimebag-hez nyilván kevesen érnek fel. De a húzása és az energiája pariban van a texasiakkal, és ez a koncertjeikre is igaz. Volt szerencsém hozzájuk élőben is, a Trivium-Heaven Shall Burn páros előtt, és bár korábban nem ismertem őket, élveztem a koncertet. A figyelmemet csak egy egészen szürreálisan szép lány tudta elvonni, ő is csak ritkán. A lenti pontszám azt tükrözi, hogy itt és most ez a 42 percnyi randalírozás mekkora élvezeti értékkel bír számomra. Ha más inercia-rendszerbe tesszük, és az izomszag-metalcore műfaján belül helyezzük el, egy extra fél pontot még simán megérdemelnek. Nemigen lehet belekötni, és ha valaki megkérdezné, hol lehetne javítani rajta, tanácstalan lennék. Abba a hibába meg nem akarok esni, mint azok az autós újságírók, akik a hétszemélyes családi egyterű tesztjében kiemelik, hogy nem elég sportos a futómű, és ha 80-nal veszed be a hajtűkanyart, esetleg csikoroghat a gumi. (A Lambóba meg nem fér be a betonkeverő, mi?)
Ha jövő ilyenkor visszagondolok, hogy mi maradt meg a Where Only the Truth Is Spoken lemezből, biztosan a magas fokú energiát idézem fel elsőként. Ha már hetek óta tervezed, hogy most már tényleg átmész és szólsz a szomszédnak, hogy ne flexeljen vasárnap reggel 8-kor, akkor hallgasd meg te is, és menni fog!
