Mindenekelőtt adja magát a kérdés, hogy 2025 közepén mégis mi szükség van egy Sting koncertlemezre?! Nos, épp ez az, amire nem én fogok érdemben válaszolni. Emberünk ugyanis közel négy és fél évtizede abban a ligában focizik, amelynek tagjai kapcsán felesleges bármit is kérdezni, netán számon kérni.
Gordon Matthew Thomas Sumner a The Police-szal írt egy rövid, de fontos fejezetet a könnyűzene történetébe, Sting név alatt pedig egy jóval hosszabbra, de egy-két árnyalatnyival kevésbé jelentősre futotta tőle. Az összes szakmai fórum díjazta már, az igazán mértékadók több alkalommal is – csak Grammy-ből közel másfél tucatnyit szedett össze. Maga a kiadó ezt írja a 3.0 Live miértjéről: „Az új élő gyűjtemény Sting illusztris karrierjét öleli fel, lehetőséget kínálva a rajongóknak, hogy ezeket az időtlen klasszikusokat friss, dinamikus módon éljék át.” – ennél szebben és frappánsabban én sem tudnám megfogalmazni a lényeget.
A lényeg itt valóban a frissességen és a dinamikán van. Ha mindenáron érdemi apropót akarnék találni, akkor a magam részéről az első Sting szólólemez, az 1985 nyarán megjelent The Dream of the Blue Turtles szép kerek jubileuma irányába mutogatnék. A producerként Martin Kierszenbaum által jegyzett, és Howard Page által rögzített hanganyag nem a meglepetések lemeze, hacsak nem a nyersre, valóban élőre formált volta miatt nem az. A dallista lényegében épp azt tartalmazza, amit Sumnertől egy, a diszkográfiája mélyebb bugyraiban kevésbé járatos, felületes zenehallgató maga is összeállítana, ha a The Police/Sting kombóra terelődne a szó.
A mega-giga slágerek mellett az egyetlen igazi meglepetés a Be Still My Beating Heart című dal, ami korábban még soha nem jelent meg élő verzióban. A másik gyűjtői érdekesség meg Sting 1987-es kislemezének, a Fragile-nek az élő felvétele, melyet nemrég egy gyermekkórus dolgozott fel a streaming-óriáson futó minisorozat, az Adolescence /Kamaszok/ egyik epizódjában. Épp ez a két darab zárja a koncertlemezt.
A többi meg a kötelezőkből szemezget. Itt vannak az olyan kihagyhatatlan dalok, mint az Every Breath You Take, az Englishman in New York vagy a Fields of Gold, a nehezen mellőzhetők, pl. a The Police-korszakos Message in a Bottle – Roxanne páros, vagy a jogosan elvárt szereplők, a középtájt helyet kapott Seven Days – All This Time – Driven to Tears trió képében, ja meg a Synchronicity II. huszonegyedik századira igazított élő változata is lefülelhető. A borítón lévő három kontúrból a fennmaradó kettő alak természetesen nem Stewart Copeland-et és Andy Summers-t rejti, hanem a gitáros Dominic Millert és a dobos Chris Maas-t.
A 3.0 Live nem tartalmaz extraként képi anyagot, nem tripla, még csak nem is dupla lemez, mindössze negyvennyolc perc az egész; azaz az elsődleges verziója az LP változat, de természetesen CD-n és a huszonegyedik századi formátumokban is elérhető. Ha csak azzal indoklom a 3.0 Live kiadásának miértjét, hogy felesleges sallangok nélkül, kézzel fogható formában dokumentálja a Sting/Miller/Maas trió élő erejét, azaz magát a „STING 3.0” elnevezés alatt futó turnét, akkor a magam részéről már mindent megtettem. A többi csak szócséplés.
Koncertlemezt nem szoktunk pontozni, Sting kiadványt pedig a bevett skálán amúgy sem lehetne számszerűen értékelni. Most már tényleg jöhet a The Bridge folytatása!
