1973-ban egy igen különleges zenei projekt jelent meg Mike Oldfield kezei alól. Az akkor még a tizenkilenc éves zenész rögtön egy olyan zenei örökséget hagyott maga után, amit ha nem is folytatott volna, akkor is örökre beírta volna magát a zenetörténelembe. Ez az anyag aztán 2003-ban újra rögzítésre került, amit nemrégiben újra ki is adtak CD-n és (a 2003-as verziót először) vinylen, ez adta az apropót a visszaemlékezésre.
Az egész ott kezdődött, hogy volt egy Whole World nevű zenekar, amelynek emberünk tagja volt. A formáció szétszéledt, Mike Oldfieldnek pedig a csapat helyett maradt egy többsávos felvevője, amivel neki is állt kísérletezni. Mivel így részletekben, rájátszásokkal rögzíteni tudta az ötleteit, semmi akadálya nem volt annak, hogy megvalósítsa a terveit, melyek szépen-lassan ki is kristályosodtak. Közben emberünk beszállt Arthur Louis zenekarába, az ő lemezének felvételei közben pedig bedobta a két stúdiós szakembernek, a Virgin oxfordshire-i stúdiójában dolgozó Tom Newmannek és Simon Heyworthnek, hogy mi lenne, ha meghallgatnák az ő ötleteit?
Ezzel nem is volt nagy baj, egyvalamit leszámítva: a felvételek száz kilométerrel arrébb, Londonban pihentek. Így aztán futottak egy kört, az ötletek pedig olyannyira megtetszettek a szakembereknek, hogy beszéltek Richard Bransonnal, a Virgin fő befektetőjével, aki szerencsére látott annyi fantáziát az albumban, hogy ki is adta az albumot, 1973 május 25-én már a polcokon voltak a korongok. Az anyag viszont egészen addig nem kapott nagy visszhangot, amíg nem lett az az év decemberében megjelent horror klasszikus, Az Ördögűző betétdala. Akkor viszont nem volt megállás: 1974 márciusától egy évig a Billboard lista első tíz helyének valamelyikén tanyázott az anyag, melynek 1975-ben nagyzenekari kiadása is lett (melyben Oldfield a Londoni Filharmonikusokkal játszik és csak a gitárért felelt), ezt követően pedig 1992-ben és 1998-ban elkészült a második és harmadik felvonás, 1999-ben a The Millenium Bell című anyag. Mind egyébként elég sikeres lemeznek mondható, ráadásul így egy teljes sorozat készült a „harangos” tematikában. 2001-ben megjelent a The Best Of Tubular Bells, aminek a címét nem kell magyarázni, majd jött 2003.
Ebben az évben kapta vissza Mike Oldfield a lemezanyag újrarögzítési jogait, melynek köszönhetően neki is állt az egész lemez ráncfelvarrásának. Ennek több oka volt. Egyrészt a harminc évvel azelőtti dalokat rövid idő alatt kellett felvennie, a hibák benne maradtak a felvételekben és az sem mellékes, hogy azóta bőven fejlődtek a stúdiós lehetőségek is. Mindezeknek köszönhetően az egész album egy teljesebb, szebb, teltebb, modernebb, hibátlanabb kiadást kapott, de nem ez volt az egyetlen változás. A Finale című dalban az 1973-as kiadáson Vivian Stanshall mutatja be a hangszereket egyfajta ceremóniamesterként, viszont ő 1995-ben elhunyt, így nyilván nem tudta a hangját adni az albumhoz. A helyére a Monty Python tagja, Richard Cleese „került”.
Az album anyaga egy tökéletes progresszív, szinte végig instrumentális zenei utazás, ráadásul az, hogy ez egy tizenhét-tizenkilenc éves (akkor még) srác fejéből pattant ki, egy ember játszotta fel, az pedig egyenesen félelmetes. A Tubular Bells nem hiába lett a zenetörténet egyik ékköve, ha valamiért nem ismernétek, ideje meghallgatni mindegyik fejezetet, mert mind tartalmaz valami érdekességet, valami izgalmat, ráadásul ha úgy nézzük, a 2003-as kiadás a maga formájában egy keretet alkotva zárja le ezt az egész utazást, kicsit módosult, kiegészített verzióban.
A lemez ráadásul nemrégiben, ahogy a bevezetőben szó is volt róla, vinyl újrakiadást is kapott gyönyörű kék színben, így a nagy korongok rajongói is kiélvezhetik a maguk módján ezt a zseniális zenei költeményt. Csapjatok le rá!
