Sokak bakancslistáján feltűnnek mindenféle egzotikus úticélok, mint például Thaiföld, Maldív- vagy a Seychelle-szigetek. Nos, az enyémen első helyen már hosszú évek óta Reykjavik szerepel. Ennek számos oka van, amiről akár egy külön cikket is írhatnék, ám ezek közül az egyik, és meglepő módon egyben a fő motivációs vonalat indító tényező nem más mint jelen cikk alanya, a Sólstafir. Történt ugyanis egy évtizede, hogy jóbarátom küldött egy egyébként tőle megszokott “na ezt hallgasd meg” kezdetű üzenetet, aztán amikor a Lágnætti című tétel videójára kattintottam, pillanatok alatt berántott egy világ, amit mindig is meg akartam ismerni. Érdekes, hogy azóta a szintén izlandi Skálmöld koncertjeihez több alkalommal is volt szerencsém, ám a Sólstafir ez idáig kimaradt, így volt mit bepótolni, de amit kaptam, mégis kissé váratlanul ért.
Egy zenekar, nézőbarát kezdés, bőséges setlist, mi kell még?
Mondjuk egy igen hatásos intro sem árt, ami jelen esetben a westernfilmek hőskorát idéző Náttfari volt, egy 1984-es izlandi viking film, a Hrafninn flýgur egy igen szívszorító jelenetének vetítésével vizuálisan támogatva. Az összhatás hátborzongatóan jól sikerült és ezt az egyre gyülekező publikum ütemes tapssal jutalmazta, miközben az est csapzott külsejű hősei némán felvonultak, majd minden sallang nélkül négy beütésre az új lemezes Blakkrakki nyitánnyal kezdetét vette az utazás. Bár az időközben lemezminőség (sőt, a Hin helga kvöl album keveréséből kiindulva annál sokkal jobb) szintjéig finomodó hangzás ekkor még nem volt tökéletes, már itt borítékolhattuk, hogy itt bizony koncertélményt kapunk a javából, méghozzá kordon nélkül, sokszor karnyújtásnyi távolságban a zenészektől.
Fotós kollégánk, Réti Zsolt szavait idézve: “Az igazi érzelmeket kis klubokban tudod megkapni. A stadionkoncertekre szórakozni jársz. A klubokba meg érezni.” Nagy igazság ez, és jelen esetben egyben akár az est mottója is lehetne. A koncert kezdése előtt jó negyedórával még nyoma sem volt bennünk annak az átszellemülésnek, ami az elkövetkezendő majd kétórában átvette mindenki felett az irányítást. Várakozás közben pont az volt a beszédtéma, hogy mialatt a “nagypénzes” arénakoncertek reneszánszukat élik, a klubélet szép csendben fuldoklik. Erről a letargikus alapról viszont hamar átlendített a pillanat megélése, ami napjainkban elég ritka élménynek számít. A zenének, és főként az élő zenének van egy koroktól független mágiája, és abban az esetben, ha a hangok lélekből szólnak, teljesen mindegy, hogy tradicionális hangszerekből, esetleg egy sustainer effekttel, vagy épp hegedűvonóval abajgatott villanygitárral generálják azokat.
A színpad és a nézőtér gyakorlatilag egybeolvadt, köszönhető ez leginkább a gitáros-énekes frontember Aðalbjörn "Addi" Tryggvason személyiségének, aki nem mindennapi közvetlenségével együtt is képes lehozni egy misztikus karaktert, aki egyik pillanatban teljesen átszellemülve énekli ki a csodálatos dallamait a maga fájdalmasan egyedi tónusával, a másikban pedig már a nézőtér túloldalán lévő pult tetején állva adja a showmant. Ha nem mondta volna, hogy nyolcadik alkalommal járnak nálunk, akkor is elhiszem, hogy társaival egyetemben otthon érezte magát. Sokak szerint egy sztár karakteréhez elengedhetetlen egyfajta megközelíthetetlenség, de ez szerintem marhaság. Addi karakterének pont, hogy a közvetlenség a fő ütőereje. Egy pillanatig sem volt kínos, ám annál emberközelibb, amikor bedobta a dumát arról, hogy “ha veszünk mörcsöt, biztosan visszatérnek, ha pedig nem, akkor maradnak, mert nem lesz miből tankolni a további útra”. Ha igaz volt, ha nem, tényleg szeretném elhinni, hogy ez volt az eddigi legjobb magyarországi bulijuk. Furcsán ambivalens, hogy a hangulat még akkor is tapinthatóan pozitív maradt, mikor a téma keményebb vizekre terelődött.
Részemről a Köld és az Ótta tételek jelentették a műsor csúcspontjait, bár elég furcsa érzés ezt leírni egy olyan koncertről, ami az első pillanatától gyakorlatilag a csúcson volt. Nem az év bulijára indultam, mégis onnan tértem haza, főleg, hogy az idei évben általam legjobban várt King Diamond fesztiválos fellépés végül elmaradt. Köszönet a feltöltésért, úgy gondolom, ez mindenkire ráfért, sőt receptre kéne írni.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
