Az addig rendben van, hogy Birminghamben július 5-ére meghirdettek egy Ozzy Osbourne búcsúbulit, melyen nemcsak szólóban, hanem a Black Sabbathtal is ad még egy utolsó koncertet a mester, ráadásul a metalzene prominens képviselői fűtik fel előttük a Villa Parkban ünneplő rockrajongók hangulatát. Jason Momoát kérték fel a buli házigazdájának, Tom Morello pedig zenei rendezőként lett kijelölve. Most őszintén, van olyan metalrajongó, akit ez hidegen hagyott?

Ez már önmagában szenzációnak ígérkezett, azonban egészen a buli kezdéséig simán csak örültem ennek az egésznek, de semmi extra, nem voltam euforikus hangulatban tőle. Igaz, nem voltam ott a helyszínen, csak a livestreamen keresztül követtem az eseményeket, de amikor a Mastodon belecsapott a húrokba, végigkúszott a gerincemen egyfajta bizsergés, amolyan örömshot, mintha egy adrenalin injekciót fecskendeztek volna belém.

Amikor belekezdtek a Blood & Thunderbe, már akkor éreztem, hogy itt bizony rocktörténelem íródik. Volt egy megfoghatatlan atmoszférája az egésznek, egyfajta bensőséges érzés, olyasmi, mint amikor gyermeke születik az embernek. Minden fellépő kedveskedett egy Ozzy- vagy Sabbath-nótával: a Mastodon a Supernautot adta elő. Tökéletesen.

Ezután a Rival Sons vette birtokba a Mastonon által felszentelt színpadot, ők lágyabb húrokat pengetnek, hardrockos ízekkel, jó nótákkal. A 2016--os budapesti Sabs-koncerten ők játszottak Ozzyék előtt, akkor végigpofáztam a műsorukat. Most viszont az otthon kényelmében (és a társaság hiányában) jól megnéztem őket. És tetszett; itt volt a helyük.

Az Anthrax hozta a szokásos formáját, nagyon tetszett a 666-feliratos Sabbath Bloody Anthrax-egyenpólójuk.

A Halestorm nyitánya kissé stílusidegennek hatott, de a második nótával már kezdtem megbarátkozni. Az meg különösen tetszett, hogy a Perry Masont nyomták el utolsónak Ozzytól. Respect!

A Lamb Of God egyenesen felrobbantotta a színpadot: a Redneck akkorát szólt, hogy még itthon is beleremegett tőle a padló. Jól állt nekik a Children Of The Grave.

Elérkezett a Supergroup A elnevezésű szett, melyben egymást váltogatták a deszkákon a zenészek, igazán izgalmas összeállításokban. Voltak meglepetések: a The Ultimate Sint például Lzzy Hale énekelte, és milyen jól! Hatalmas zenészek álltak színpadra: olyanok, mint Jake E Lee, Nuno Bettencourt vagy Mike Bordin, énekfronton David Draiman, Whitfield Crane és Yungblud. Ezután Jack Black Ozzy-imitációja következett kivetítőről. Hatalmas figura!

Az Alice In Chains egy legenda, az új énekessel is hatalmasakat gurít. Amikor felcsendült a Would?, az mágikus pillanat volt. Nagyon sajnáltam, hogy nem lehetek ott személyesen.

Elérkezett a Gojira műsora, én pedig megállapítottam, hogy ők a metalzene egyik reménysége. A Marina Viottival előadott Mea Culpa varázslatos, megismételhetetlen momentum volt. Nehéz ezt szavakba önteni.

A Symptom Of The Universe című Sabbath-klasszikust Chad Smith, Travis Baker, Danny Carey, Tom Morello, Nuno Bettencourt és Rudy Sarzo adta elő. Úgy hasította ketté a levegőt az az Iommi-riff, mint Mózes a Vörös-tengert.

Ezután ismét supergrouposkodás következett: volt Breaking The Law Billy Corgannel, Morelloval, Adam Jonesszal, KK Downinggal (szintén libabőr), Flying High Again Sammy Hagarrel, Chad Smithszel, Rudy Sarzoval, Rock Candy, Bark At The Moon, The Train Kept A-Rollin Ron Wooddal, Andrew Wattel, Steven Tylerrel (felemelő pillanat volt, örökre belém égett). És a végére a Walk This Way. Édes istenem!

A Pantera először zúzott, majd a Planet Caravannel lecsitította és elvarázsolta a jelenlévőket. Eljátszották az Electric Funeralt is. Úgy, ahogy kell.

A Tool hipnotikus rockzenéje egyfajta misztikus ködfelhőbe burkolta a Villa Parkot. Eleinte szó volt arról, hogy mégsem lépnek fel a fesztiválon, de aztán mégis eljöttek. Jól tették.

Sok Slayer-koncerten voltam már, de ilyen katarzist egyszer sem éltem át Arayáék műsora alatt, mint most itthon, a TV előtt. War Ensamble, Angel Of Death (azt a sikolyt!), Wicked World...

A Guns N' Roses elnyomta a Sabbath Bloody Sabbathot (is), mely alatt egy kissé furán éreztem magam Axl éneke miatt, de aztán rájöttem, hogy Ozzy is egészen hasonló módon nyomta anno, szóval megnyugodtam. Mondjuk Ozz már nincs olyan állapotban, hogy ilyeneket kiénekeljen, szóval meg kellett elégednünk Axlék interpretációjával.

A Metallicát jó volt így látni-hallgatni, hogy ennyi Sabbath-nótát játszik. Nem mondom, azért a Master Of Puppets is odaszegezett a képernyő elé. És mit ad Isten, Lars tudott dobolni (úgy ahogy).

És akkor eljött az este (egyik) fénypontja, Ozzy Osbourne fellépése szólóbandájával. Amikor végigpásztázták a kamerák a meghatódott közönséget, bizony nem kevés könnybe borult szempárt láthattunk a kijelzőkön. Egyszerre ünnepeltük és sajnáltuk a Sötétség Hercegét. Ozzy (trón)székbe kényszerült, hangja olykor erőtlenül csengett, de őt ünnepelte mindenki, szóval szemet hunytunk a hiányosságok felett.

Amellett, hogy végtelenül szomorú látvány volt így látni a mestert, az örök érvényű Ozzy-klasszikusok bearanyozták ezt az estét. Zakk Wylde olykor kisegítette Ozzyt, máskor meg hatalmasakat gitározott. A legmeghatóbb pillanat a Mama I'm Coming Home alatt ment végbe, amikor szinte az egész stadion könnyezett, Ozzynak pedig el-elcsuklott a hangja a meghatódottságtól. Szegényt úgy megsajnáltam, hogy még én is megsirattam.

És akkor a végére nem maradt más, mint a legendás Black Sabbath fellépése, ráadásul az eredeti felállásban. Bill Ward nélkül már rengetegszer fellépett az elmúlt évtizedekben a Sabbath, de egészen eddig a pillanatig nem érezték úgy, hogy el tudják engedni a dolgot Bill nélkül. Ráadásul Ward és Ozzy mindig közel álltak egymáshoz, szóval így lett kerek a történet.

Az egész koncert legfelemelőbb pillanata az intrós bejátszás volt a kivetítőkön. Akárki is állította össze, minden elismerésem az illetőnek. Amikor Iommiék belecsaptak a húrokba, az maga volt a heavy metal. Ők indították útjára, ők is viszik a sírba. Nagy szavak ezek, tudom. De van benne valami. Mert hol van az a mai banda, amely olyan kaliberű nótákat ír, mint az Iron Man vagy a Paranoid? Hol van az a gitáros, aki olyan súlyos riffeket kreál, mint Tony Iommi? Hol van az az énekes, aki annyira szórakoztató, szellemes, mint Ozzy Osbourne?

A War Pigsszel nyitott a banda: amellett, hogy a Sabbath mindig jó volt élőben, most csalódást éreztem. Nem azért, mert rosszak voltak (bár, volt egy kis képzavar itt-ott), hanem azért, mert utoljára álltak színpadon. Sajnos ez szomorúvá tett, de sebaj, majd visszanézem a bulit, ha kiadják DVD-n (gyártanak még egyáltalán?).

A végére csak annyit, hogy a koncert után új időszámítás kezdődött a rocktörténelemben. Reméljük, elviselhető lesz.