Dunaújváros idén sem maradt metal nélkül: a Rockmaraton hozta a megszokott terepmintás hangulatot, pár jól bejáratott headlinert, egy-két érdekesebb meglepetést, és természetesen a hazai színtér biztos pontjait. Néhány nap, amikor el lehetett felejteni a naptárat, és az órát csak azért néztük, nehogy lekéssünk a kiválasztott bandáról. Nem volt világmegváltás, de akadt bőven pár pillanat, amire jó lesz visszanézni – vagy legalább sztorizni róla egy sör mellett. Szerkesztőségünknek biztosan egy különleges emlék lesz, hiszen parányi csapatunkból többen is különböző minőségben vettünk részt a rendezvényen. Anita és Viktor a Zajszinttel vendégeskedtek a napindító beszélgetéseken, de Tomi sem maradt ki a mókából, az utolsó nap ő is beszállt Szénégető Ricsi és a kerekasztal lovagjai közé. A fotósaink is jöttek-láttak-kattintottak, hogy minél több momentumot megörökítsenek az utókornak a 2025-ös Rockmaratonról.
A szerdától szombatig tartó fesztivál nemcsak az extrém stílusok szerelmeseinek kedvezett, hanem azoknak is, akik a klasszikus rock'n'roll élményt keresik. Négy nap, több tucat banda, megannyi stílus és hangulat: az alábbiakban a csütörtök, péntek és szombat esti koncertekből hozok egy sűrített élménycsomagot, a megtekintett és megemlített bandák pedig a saját szubjektív választásom és kíváncsiságom alapján kerültek fókuszba...
Szerintem kifogtuk az év legmelegebb napját csütörtökön, nagyjából 38 fok volt árnyékban. Kifejezetten szarul esett a sorban állás egy kis frissítőért, de nem igazán volt más választás, ha hideg szódára vágyik az ember. Ebből a szóda sikerült, a hideg kevésbé, de ki nézi már ezt a kis apróságot, két perc múlva úgyis minden húgy-meleg lesz. A tervezettnél később ugyan, de végre besétáltam a nagyszínpadhoz. Habár leginkább a klasszikus és extrém metal napja volt a csütörtöki, a sötét, melankolikus hangulatú Cemetery Skyline szépen megtörte a sormintát. Mikael Stanne és csapata kiválóan hozta a gótikus hangulatot, ráadásul látszott rajtunk, hogy nagyon jó kedvvel és örömmel zenélnek. Mivel eddig egy lemezzel rukkolt elő a formáció (Nordic Gothic), sokat nem kellett töprengeni a setlistán. Egy extra azért így is jutott, ugyanis helyet kapott a Cindy Lauper-inspirálta feldolgozás, az I Drove All Night is. Kiváló kezdése volt az egész estének. 
Alaposan átalakult a közönség és hangulatában és külsőségekben is ordított a kontraszt a következő performansz ugyanis a Steel Pantheré volt a Schweppes színpadon. Finoman szólva sem nekem találták ki a glam rock-ot, de adtam neki egy kis esélyt, sose lehet tudni... De még így, alaposan rájátszva a 80-as évek stílusára sem igazán én voltam a célközönsége ennek a glam-paródiának. Cicifixekből, rúdtáncosokból, kompromittáló poénokból nekem elég volt húsz perc is. Nyargalás át az extrémebb színtérre, a H-Music színpadon az Avatarium egy kicsit más módon varázsolta el a hallgatóságot. Gyönyörű, atmoszférikus doom, kiváló női énekkel és igényes hangszereléssel, ha egy mondatba kellene sürítenem. Nem számítottam rá, hogy ennyire betalál, de az egyik kedvencem lett ez a svéd csapat az egész hétvégén. 
A meleg nem enyhült és ahogy számítani lehetett rá a Soulfly sem azért jött, hogy lehűtsön és gyakorlatilag azt kaptuk, amit csak remélni mertünk: Max Cavalera még mindig brutális energiával tolta, egy perc üresjárat sem volt. A groove működött, a közönség is aprított rendesen a pocsék hangosítás ellenére… Itt kell sajnos megjegyeznem, pedig nagyon nem szeretek ezzel foglalkozni, de rengeteg gond volt idén a hangosítással. Itt konkrétan olyan volt, mintha egy kibaszott lyukas vödörből szóltak volna a gitárok. Sajnos a gótikus death-doom legenda a My Dying Bride alatt a kis színpadon is alászaladtunk a néhol kellemetlenül gerjedő gitároknak. Pedig az Egyesült Királyságból érkező csapat nem túl gyakori vendég errefelé, jó lett volna egy pöpec hangosítás mellett maradéktalanul kiélvezni azt a mély érzelmekkel átitatott sötét, melankolikus hangulatot, ami igazán jellemzi őket. Szerencsére azért helyreállt a rend valamelyest, nem bántam volna ha egy picit több idő jut az új énekessel felálló bandának.
A hőség enyhült valamelyest, a tömeg viszont nőtt ahogy közeledett az idő az est főszerepelője, a Running Wild előtt. A banda több, mint harminc éve kalózkodott utoljára hazánkban és nagyjából az idei be is tudható az utolsó hazai fellépésüknek. A németek műsora felért egy időutazással a heavy metal aranykorába. Látványban, színpadképben és hangzásban minden a helyén volt, amivel könnyeket csalt az old-school fanok szemébe. Amit láttam meggyőző volt, de nem az én zeném, szóval a kissé poros, letűnt korszak megigézésétől idő előtt megszöktem a kisszínpadhoz. Az Omega Diatribe modern, zúzós ütemei újra felrázták az estét és szerencsére nem finomkodtak. Majd alaposan belemerülve az éjszakába a Pro-Pain egy igazi hardcore pofonnal zárta a napot. A Gary Meskil vezette veterán amerikai brigád nem cicózott: öntötték a betonkemény riffeket, mintha nem telt volna el harminc év a '90-es évek New York-i hardcore robbanása óta. Őszinte, izzadságmentes zúzás volt ez, ami a késői órák ellenére is komolyan megmozgatta a jelenlévőket. 
Valamelyest enyhült a forróság és a stílus és a közönség összetétele is változott péntekre. A nagyszínpadokon a modern metal és metalcore kapta a főszerepet, a kisebb színpadon pedig igazi extrém csemegék adták az extra esszenciát az estéhez. A délutáni müsoridőben a hazai frontról érkezett Mudfield alapozott, nem is rosszul – korrekt kezdés, a hangzás sajnos már kevésbé, de a közönség így is vevő volt rájuk. A korai időpont ellére a lelkes rajongói bázis tolta a táncot rendesen, és hát kívülről fújták a dalokat. Azon, hogy Garfield vagy Mudfield nem fogunk összeveszni Kovácsovics Mátéval, mert jó kis hangolódás volt ez a buli a hosszúnak ígérkező estére. 
Gyors átrongyolás következett a H-Music színpadhoz, hiába, kemény élete van egy fesztiválozónak. A Massacre igazi időutazást hozott a death metal hőskorába – a floridai legenda nem próbált újítani, inkább azt hozta, amit a rajongók vártak: nyers, őszinte, kompromisszummentes zúzást. A színpadi mozgás visszafogott volt, de a hangzás masszív, ez a koncert a régi iskola tiszteletéről szólt, nem a látványról. Egy kis időre még egy ifjú rajongó is besegített a színpadon a legendáknak, egy szőke gyerkőc személyében, csak hogy biztosak legyünk, hogy az utánpótlás is rendben lesz. 
Erőteljesen érződött még az előző napi fáradtság rajtam, de a feltámadó hűvös, friss szél átlendített a nehéz pillanatokon. Kellett is az erő, mert a Bury Tomorrow koncertje igazi energiabomba volt – a brit metalcore brigád élőben még intenzívebb, mint lemezen. A sodró lendület, a határozott breakdownok olyan tömegszörfözést generáltak, hogy a biztonságiak nem igazán unatkoztak. A frontember Daniel Winter-Bates végig uralta a színpadot, a közönség pedig egy emberként mozdult vele, meg is volt az esti tornaóra. Bár korábbi slágerek is, mint a Black Flame vagy az Earthbound is felbukkantak, a friss hangzást különösen az új Will You Haunt Me… albumról származó dalok dominanciája garantálta. Jól megalapoztak a srácok az esti főműsornak. 
Elviselhető és laza volt a tömeg, ami meglepetésemre később sem duzzadt hatalmasra a pénteki headliner kezdésére sem. A Bullet For My Valentine fellépése nosztalgikus utazás volt a The Poison korszakába – a setlist nagy része erről az albumról érkezett, és a klasszikusok, mint a Tears Don’t Fall vagy a 4 Words (To Choke Upon) most is betaláltak, akárcsak az All These Things I Hate (Revolve Around Me). A zenekar hibátlanul játszott és látszott, hogy ez az utolsó koncertjük az idei turnén, az energia simán leszedte a lombot a fák tetejéről. A banda, de főleg Matthew Tuck fizikai jelenléte és megjelenése is tekintélyt parancsoló volt és kiváló összhangban működtek együtt a színpadon. Ez a koncert nagyon ott volt, nemcsak egy méltó zárása a Bullet idei fesztiválszezonjának, de kiváló megünneplése a The Poison 20 éves jubileumának. Precíz, hangos, pazar.
A hangerőtől kissé megviselt hallásom éppen csak visszatért, amikor átértem a kis színpadra, ahol egy teljesen más dimenzióban sikerült lezárni ezt a masszív estét. Az Arkona fellépése számomra az egész fesztivál egyik meglepetése volt – a folk metal orosz zászlóvivői olyan lendülettel és egyszerű, de hatásos látvánnyal érkeztek, hogy csak pislogtam. A hosszú dalok epikusak, és orosz nyelven szólalnak meg, ami még autentikusabbá teszi az élményt, mintha egy szláv mítoszba csöppentünk volna. Fel is rámoltam őket a lejátszási listámra.
Szombatra már alaposan lemerültek az akksik és hát a program sem ígért túl sok izgalmat – kivéve persze az Unto Others-t, akiket semmiképp sem hagyhattam ki, no meg persze King Diamond is unikális koncertnek ígérkezett. Sajnos csak ígérkezett, mint azt már mindenki tudja, a fellépés betegség miatt elmaradt. No, de ne szaladjunk ennyire előre. A forróság visszatért, a több napja maratonozó arcok is egyre fáradtabbnak tűntek és a helyszín is kellőképpen viseltes volt már, kiégett fű, por és hőség mindenütt. Ez persze csak a külsőség és lehet, hogy a lendület már alábbhagyott, a lelkesedés viszont még vitt előre. Érkezésemkor éppen Grave Digger tolta a talpalávalót a Borsodi Nagyszínpadon és bár még rendesen pörkölt a nap, nagy lelkesedés fogadta a német heavy metal veteránokat. A délutáni programban a Schweppes pódiumon a Prosectura hozta a tőle megszokott punkos pimaszságot. A szövegek továbbra is egyszerűek, de élesek, a hangulat pedig olyan volt, mint egy kocsmai vita, amit mindenki élvez. Nem volt itt semmi cicoma, csak őszinte, karcos punk, ami még mindig működik. Innen az utam a kis színpadhoz vezetett.
Az amerikai Filth fellépése igazi kuriózum volt – nemcsak azért, mert ritkán járnak Európában, hanem mert a H-Music színpadon olyan energiát hoztak, amitől még a por is megdermedt. A frontember, Dustin Jamal Mitchell, mintha egy belső démonnal vívott volna harcot minden egyes sorban. A downtempo deathcore sűrűsége és brutalitása tökéletes kontrasztot adott a nap korábbi, dallamosabb pillanataihoz. Frankón működött a kémia a közönség és az amcsi négyesfogat között. Az elképesztő energiákat megmozgató bandát nem is hagyta szó nélkül az idő közben egyre nagyobbra duzzadt tömeg. A koncert végén a “one more song” olyan határozottan landolt, hogy még a szervezők szőrös szíve is megenyhült egy ráadás nóta erejéig. Első magyarországi fellépésén a Filth jött, látott és győzött. Reméljük, hogy tiszteletüket teszik még nálunk párszor. Külön szimpatikus volt, hogy a buli után a kajasoron és a sörpadoknál a zenekar tagjai simán vegyültek a néppel.
Ekkor már világossá vált, hogy gyémántok nélkül távozunk az este, így lecövekelve a H-Music színpadnál töltöttem el az est hátralévő részét. Szóval lemaradtam a Tankcsapda, az és a King Diamond helyett főszerepet vállaló Rhapsody Of Fire bulijáról, helyettük nálam a Varg és az Unto Others következett.
A Varg fellépése olyan volt, mint egy viharos menetelés a sötét erdőn át. A harcias attitűd, a feszes színpadi jelenlét pillanatok alatt egy másik világba rántott minket, germán mitológiai utalások, a német dalszövegeket megadták az atmoszférát és a közönség láthatóan értékelte a konzisztens teljesítményt, jól illeszkedett az est változatos hangulatához. Egy kis rendezkedés a színpadon és máris a King Diamond-dal turnézó Unto Others a gótikus melankólia és a sötét romantika amerikai nagyköveteként hozta el a '80-as évek darkwave-hangulatot – metalos csomagolásban. A frontember karizmatikus, hűvös jelenléte, az elvágyódós gitártémák és a posztpunkos lüktetés igazi sötét energiát mozgattak meg. A portlandi zenekar repertoárjából nem is hiányozhatott a sötét, mégis fogós goth-metal himnusz a Give Me to the Night és a Nightfall, a gyors talpalávaló When Will Gods Work Be Done, de a sötét ballada, a Heroin és az együtt éneklős Pet Sematary is felcsendült. Kiváló hangulat, kurva jó közönséggel. Plusz pont a zenekarnak, hogy King Diamond betegsége ellenére a bécsi koncertjét az Unto Other azért megtartotta, máshol, más zenekarral, tök ingyenes belépővel. A Rockmaraton az idei évre nálam itt végetért, hosszú út várt még rám hazafelé, így az est hátralévő részéből az AWS vagy a HétköznaPI CSAlódások koncertje kimaradt. 
Összességében úgy gondolom, hogy lehet, hogy a fű kiégett (csak vicc, nyilván nem a szervezők hibája) és a program is helyenként döccent, a hangosítás itt-ott akadozott, no persze a line-up-on is lehet vitázni: szeretni, nem szeretni, special például a black metalt hiányoltam az idei Maratonról. Volt sor a sörért, hát még a fröccsért. No és talán nem volt rekord nézőszám sem, de a lényeg: volt tartalom. A Rockmaraton az együttlét élményéről és a fémzene sokszínűségről szól – és ez, akárhonnan is nézzük idén is megvolt.
