Útban a koncertre azon töröm a fejem mikor láttam utoljára a Queens of Stone Age-t és bár elsőre a Budapest Park molinó előtt feszítő Josh Homme fals emléke dereng, végül beugrik, hogy az mégis inkább egy Volt Fesztivál logó lehetett és így már meg is van a matek: ennek bizony már 12 éve!
2013-ban éppen a …Like Clockwork-öt sétáltatták, így kaphatott Sopron is a jobbik fajta sivatagi porból, bár emlékeim szerint egy elég rutin műsort toltak és Homme is elég zsémbes hangulatban volt (konkrétan a 30 Seconds to Mars-on csattant a verbális faszkorbács, akik elbitorolták a főműsoros idősávot a kőkorszak királynőitől).
12 év alatt persze rendesen átalakult a színtér és már nem a tenyérbe mászó Jared Leto foglalja be a headliner pozíciókat, helyette a Post Malone-oknak áll a zászló, szóval a rock megint meghalt kicsit amiről szerencsére senki nem szólt a Queens Of The Stone Age-nek, így ők továbbra is teszik a dolgukat, mintha mi sem történt volna.
Pedig Homme túl van mindenféle magánéleti válságon meg egészségügyi krízisen ez viszont nem hagy nyomot a produkción, jobban mondva másképp hagy nyomot: ihletként visszaforgatja a zenéjébe, aztán körbeturnézza a földet és kihordja lábon a maradék búját-baját. Egyszóval nem az a nyugdíjba vonulós típus, inkább olyan Iggy Pop féle rock ‘n’ roll vámpír, aki a színpadon keresztül szívja magába az életerőt, most például ismét a Budapest Parkban a The End Is Nero névre keresztelt világjárásuk keretei között.
Már méltattam párszor a Parkot, a fesztivál műfaj vergődését látva viszont most még inkább felértékelődik az az instant Sziget hangulat, ami a Rákóczi híd lábánál kerekedik egy-egy koncert alkalmával és visszatekintve a korábbi gurításaikra (Alice In Chains, Iggy Pop, Pixies stb.) idehaza nem nagyon van konkurenciája a helyszínnek. A kánikula is visszatért a hétvégére, ami nyilván nagyon jól áll a desert rocknak, a lokáció is okés, most már csak az a kérdés, hogy milyen formában van a Ginger Elvis meg a legénysége.
A választ még stoppolja kicsit a punk, a UK drill, meg sok egyéb más mértani közepét célzó So Good nevű csaj zenekar, akik az én ízlésemhez mérten kicsit túl rózsaszínek, de amúgy jópofák. Láthatóan a 90-es évek bűvöletében alkotnak, van is egy 94’ című daluk, ha jól értettem a felkonfot, sőt még a Salt-N-Pepás forrónaci is befigyel. Míg a lányok elől hergelik a közönséget, addig a plüss kezeslábasba csomagolt hangszeres hímek hátul izzadnak, ami azért ebben a 30 fokban nem tűnik annyira átgondolt koncepciónak.
A műsorukat követően az átszerelés közben van idő lecsekkolni, hogy miféle népeket fújt össze ma este a szél és hát nem túl meglepő módon inkább a negyvenesek vannak most fölényben (a koncertet követő Lithium Night is nekik próbál kedvezni a lakossági nu-metal válogatással).
A sallangmentes színpad közben bevetésre kész, nincs is nagy felhajtás vagy hatásvadász intró, csak némi füst és már indul is a műsor a Regular John-al én meg bal szélen előre furakodok, egészen addig, míg nem látom Homme szájában elővillanni az ezüst színű fogpótlást.
A hangzás az elejétől fogva rendben van, a kilátás is pazar és annyit már most elspoilereznék, hogy a setlistbe sem nagyon lehetett belekötni, az is olyan mint egy rockdiszkó a negyveneseknek (egyedül a Rated R dalainak mellőzése volt szembetűnő, én például a Lost Art Of Keeping A Secret-et vagy az Autopilot-ot még beválogattam volna). Ettől függetlenül tutira mennek, másodiknak elsütni a No One Knows-t már sejtetni engedi, hogy fanservice lesz, meg lehet nyugodni. Josh Homme is feltűnően nyugodt és nem azt mondom, hogy gyógyszerre iszik, viszont gyanúsan kisimult, mint aki most ébredt, ez viszont nem hagy nyomot a produkción, inkább ad neki még egy kis plusz lazaságot.
Bár a frontember minden szempontból elég nagy árnyékot vet, azért ne feledkezzünk meg a többiekről sem, hiszen nem holmi session zenészek: Dean Fertita és a Homme után rangidős Troy Van Leeuwen a Michael Shuman és Jon Theodore alkotta ritmus szekcióval karöltve nem szimplán a főnök keze alá dolgozik, de kreatív közreműködők is, így igazságtalan lenne csak úgy elmenni az érdemeik mellett. Troy az emblematikus öltönyében és a stadionrockos manírjaival amúgy is vonzza a tekintetet, nem utolsó sorban elsőosztályú gitáros, aki, ha kell a duplanyakú gitáron virgázik (I Appear Missing), vagy csak “simán” a sebességért felel az olyan klasszikus stoner rock himnuszokban, mint mondjuk a Go With The Flow. További látványelem Shuman basszer, aki olasz stricinek öltözve izeg-mozog a jobb szélen, így kettejüknek hála az artisztikum sem hiányzik a színpadról.
A Smooth Sailinget követően Josh kicsit cseveg a közönséggel bár szószátyársággal továbbra sem vádolható a Ginger Elvis (őszes halántékát elnézve manapság inkább Silver Elvis), egy-két “thank you” meg egy kis fricska a szeparéban héderező VIP-eknek (“Are you the rich people?”), de nem is kell mindig pofázni, szóljon inkább a rock és abban nincs hiba.
Jó érzékkel keverik a friss dalokat a régi és új(abb) klasszikusokkal, néha nehéz is különbséget tenni, főleg, hogy a legutóbbi In Times New Roman… lemez egyszerre hozta a korai évek és az újkori QOTSA hangulatait. Nekem például a Paper Machete-nél bútolt lassabban az agyam, és elsőre simán felraktam gondolatban a Rated R-re. Az Emotion Sicknessnél mondjuk már nincs ilyen problémám és itt Homme is elvérzik a közönség énekeltetésével, hiába két éves a lemez meg a nóta, ennyi idő nem elég a magyar közönségnek, hogy felmondja a leckét (szemben a Make It With Chu-val, ahol kérés nélkül is óbégat mindenki).
Az If I Had A Tail után a szintén friss albumos Time & Place következik, ami a lemezen nem annyira tűnt meggyőzőnek, élőben viszont nagyon működik ez a trippelős lüktető kraut-rock nóta. A Kalopsia hivatott befékezni aztán kicsit a tempót, ami azért a halk-hangos szerkezetével csak félig meddig alkalmas a bágyasztásra, de hát nyilván nem is ez volt a cél, ezután csak simán nagyobbat üt a már említett Paper Machete, amit Homme egy szimpla “Hit it boys”-al indít útjára. Az I Appear Missing, I Sat by the Ocean illetve a Carnavoyeur hármasa is a Kalopsiához hasonló funkciót lát el, mintha csak egy V8-as Ford Mustangot túráztatnának a sivatagi gyorsulási verseny rajtvonalánál, ahol a közönség lengeti meg a zászlót a szavazásra bocsátott dalsorrend kiválasztásával.
Győzött a You Think I Ain’t Worth a Dollar but I Feel Like a Millionaire és persze a másik opció 3’s & 7’s-t is eljátsszák, majd lila köd és jön a Make It With Chu meg az energiabomba Little Sister és itt már rezeg a padló rendesen, ahogy bemozdul mindenki.
Josh aztán bemarketingeli a ráadást, hogy ők remekül érzik magukat és szeretnének még tovább zenélni, de ez persze csak a kötelező udvariasság amit hasonlóan udvariasan elhiszünk a kissé már fáradt frontembernek, viszont szerencsére nem árulnak zsákbamacskát és még búcsúzóul eltolják a Go With The Flow-t meg a A Song For The Dead-et. Végezetül köszi-puszi, pengető dobálás meg egy búcsú cigi, amire az orvosa nyilván csóválná a fejét, de ne sajnáljuk tőle ezt a remélhetőleg egy szálat, hiszen kétségtelenül megérdemelte. További jó egészséget!
