Azért lássuk be, ha a 90-es évek két ekkora neve, mint a Machine Head és a Fear Factory egy azon este játszik Budapesten, akkor arra simán mondhatjuk, hogy egy kihagyhatatlan koncert! Pláne úgy, hogy Dino Cazares és a haverjai eljátsszák a teljes Demanufacture albumot az elejétől a végéig! Nem is volt kérdés, hogy július 24-én a Barba Negrában töltöm az estémet.
Számomra a Fear Factory egy nagyon különleges zenekar, nagyon kedvelem a zenéjüket, noha amikor hallottam őket, akkor nem volt szerencsém a legjobb hangzással elkapni a zenekart. Bevallom, hogy a Machine Head nem is élvezett akkora prioritást, mint a "modern metal" úttörői. Harminc éves a második albuma a zenekarnak, így remek apropó arra, hogy az elejétől a végéig eljátsszák, és ezt tényleg meg is teszik! Sokat hallom, hogy a Barba Negra mennyire rossz hangosítás szempontból és inkább nem is jönnek az emberek ide. Nos, én konkrétan majdnem CD minőségben hallgattam az első zenekart. Nem viccelek, mintha beraktam volna egy live albumot (ami jól szól) és az végig pörgött.
Pete Webber dobos elmebeteg módon hozza Raymond Herrera témáit és én még embert nem láttam, aki a pergődobot ilyen magasra rakta volna. Élmény nézni a játékát. Dino és a beugró basszeros rendkívül lendületesek, az öreg húrtépőn látszik, hogy tényleg szereti, amit csinál. A zenekar egyetlen gyengepontja az új énekes, Milo. Nem, nem a teljesítményével van probléma, mint Burton esetében volt. Sokkal inkább az a probléma, hogy nem egy karizmatikus frontember. Nem érzem azt, hogy érdekel, hogy mit csinál a színpadon, igazából bármelyik, énekelni tudó rajongó lehetne a helyén. Persze, még csak két éve van a mikrofon mögött emiatt is gondolom azt, hogy lassan, de biztosan majd belejön abba, hogy kell magára vonnia jobban a közönség figyelmét. Annak a közönségnek a figyelmét, akik amúgy egy percre se álltak le a koncert alatt. Folyamatosan ment a circle pit, a pogó, kész elmebaj volt. IMÁDTAM! Az egyetlen fájó pont, hogy az előzenekari státusz miatt, nálunk kimaradt a ráadás, így négy számmal kevesebbett kaptunk, négy sláger elmaradt. Se baj, majd legközelebb.
A Machine Headet már tanult kollégáimmal, Melindával és Gáborral csodáltam hátrébbról. A Barba Negra erős félházat hozott ezen a csütörtöki estén és én tényleg próbáltam csodálni Robb Flynn-t, de be kell látnom, hogy ez a vonat nem késik, mint a MÁV, hanem már réges-régen elment. A koncert első percétől fogva nekem kicsit előre volt tolva az ének, ami elnyomta a gitárokat. Persze, bárcsak ez lenne a legnagyobb problémám. A zenekar masszívan kezd neki az estének, egyből piró, Imperium, Ten Ton Hammar, felfújható gumikalapácsok és headbang motherfucker! Imádom Flynn-ben, hogy húsz év alatt sem fogyott ki a fuck szó végtelen permutációjából.
A színpadkép nagyon impozáns volt, a dobost felültették majd két méter magasra a zenekar pedig lent játszott előtte és a hatalmas LED falak előtt. Azok előtt a LED falak előtt amiken tök jó kivetítések is mehettek volna, ehelyett katedrális volt, Machine Fuckin Head felirat és elcsépelt stock fotós lángok. Kivétel a Davidian alatt, ahol a régi flyerek tök jól néztek ki. Szerintem sokkal jobban is ki lehetett volna használni ezt a plusz látványelemet. Amúgy az ötödik dalnál az Is There Anybody Out There?-nél már meg is indult a hangulatom, de hamar keresztbe törték azt. Robb nagyon nagy színész, tökéletesen kivan találva a színpadi karaktere, hogy mikor mit mond és tesz. Így volt az, hogy lehetett szavazni a hangod erejével, hogy a Blood For Blood vagy az Aesthetic Of Hate dal jöjjön. Nagy meglepetéssel szolgálok, minden koncerten az utóbbit játsszák, bárhogy is ordítasz. Az meg külön érdekes volt, hogy a Dimebagnek írt dal elejébe valahogy belesült a zenekar. Nem tudom, hogy az egyik gitárral volt a probléma vagy mi történt, de érezhetően volt valami. Ettől függetlenül imádom ezt a dalt és mindig öröm hallani Robb-tól.
Azért is írom, hogy Robb-tól mert az MH mára egy egyszemélyes zenekar lett, session zenészekkel. Lehet ezen szépíteni, de mindenki azért jön, hogy az Old-ot Robb-tól hallja, senkit se mozgat, hogy ki ül a dobok mögött, mióta McClain távozott. És itt jön a legfontosabb probléma is a dalokkal. Tök király, hogy van a Locust, a Bulldozer, a From This Day, de hiányzik Demmel és McClain. Miért? Azért mert a dalok egy kicsivel lassabban vannak játszva, ellenben ettől elveszítik azt az élüket, ami miatt szeretjük őket. Természetsen a nem régen elhunyt Sötétség Hercegéről is megemlékeztünk, a Darkness Within dalt Ozzynak címezte Robb egy mérhetetlen hosszú monológ után. Itt is a kivetítéssel volt problémám, Simán eltudtam volna képzelni, hogy Ozzyról menjenek felvételek, képek, ezáltal sokkal személyesebb lett volna. Azonban a színházi kegyelemdöfést a záró Halo előtt kaptuk meg, amikor is elmondta Robb, hogy mennyire szeret hozzánk jönni, mert a miénk a legjobb közönség! Szerintem, ha a két nap múlva esedékes bolgár koncertről nézünk majd felvételt, ez a monológ ugyanúgy elhangzik majd....
A sok negatív dolog ellenére, és annak dacára, hogy a Machine Head már nem feltétlenül nekem szól, nem éreztem magam rosszul. Tény, hogy a Fear Factory nélkül egy gyenge este lett volna, de így kellemes szórakozás volt a pénteki meló előtt! Azt is el kell ismernem, hogy noha Robb rozsdás már kicsit, azért a színpadon nagyon jól tudja irányítani a közönséget. Ezt kellene Milonak ellesni tőle, hogy lehet magára vonni a figyelmet, én is csak ő rá figyeltem jóformán a koncert alatt.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
További képek ITT és ITT.
