Az elmúlt hetekben, napokban sokan megemlékeztek Ozzy Osbourne-ról és a Black Sabbath-ról, egy ilyen online beszélgetésben került szóba a Nativity in Black válogatáslemez. Miután újra előszedtem és jónéhányszor végighallgattam, elhatároztam, hogy mesélek róla, hátha lesz olyan olvasónk, aki még nem ismeri. A többiek pedig nosztalgiázhatnak egyet.
A Nativity in Black egy tribute-lemez, és mint olyan, az egyik legjobb. Egy tucatnyi Black Sabbath örökzöldet tartalmaz az Ozzy-érából, az akkor prominens zenekarok előadásában. Mivel az ünnepeltek és a menedzsmentjük támogatásával és aktív részvételével jött létre, kicsit ön-tribute jellege is van, de erről majd később.
A 90-es évek közepe korszakhatár volt a rockzenében, akár őrségváltásnak is mondhatjuk. Persze nem egyik napról a másikra zajlott le, de így visszatekintve látszik a tendencia. Bruce Dickinson otthagyta a Maident, Rob Halford a Priestet, a Metallica levágatta a haját, Ozzy meg már akkor is búcsúzni készült. Emellett új, izgalmas zenekarok és műfajok jelentek meg, némelyikük komoly sikert aratott. Azóta néhány dinoszaurusz-banda megrázta magát és megerősödve visszatért, miközben az akkori fiatal zenészek mára az ötvenes éveikben járnak.
Ami az előzményeket illeti, a Black Sabbath 1992-ben adta ki a Dehumanizer albumot DIO-val a mikrofonnál, ami a közmegegyezés szerint jól sikerült. Ozzy pedig egy évvel korábban jött ki az atombomba No More Tears-szel, amit egy alapos turnén mutatott be. 1992 végén, a „No More Tours” utolsó állomásán történelmi esemény zajlott: újjáalakult az eredeti Black Sabbath, és eljátszottak négy dalt. Ennyi idő távlatából lehetetlen megmondani, hogy egyedi eseménynek szánták, vagy komolyabb terveik voltak, mindenesetre valami elindult akkor. A Sabbath iránt fellendült az érdeklődés, ennek egyik folyománya volt a most tárgyalt Nativity in Black album is.
Mint kezdő rockrajongó és szorgalmas Metal Hammer olvasó, már a megjelenésekor értesültem a lemezről, és gyorsan be is szereztem, másolt kazetta formájában. Ez még az internet berobbanása és az mp3 elterjedése előtt volt. Ez azért fontos, mert a friss zenék még nem álltak rendelkezésre ingyen és korlátlanul, esetemben pedig nem volt kéznél olyan nagybácsi vagy idősebb testvér, aki katalizálta volna a folyamatot. Emiatt nálam az Ozzy-rajongás és a Black Sabbath megismerése időben eltolva zajlott; több olyan dal is van ezen a válogatáson, amit akkor, abban a formában ismertem meg először. Még nem voltak százszámra lemezeim, ezért jó sokszor meghallgattam, mondhatjuk, hogy fontos szerepe volt az ízlésem pallérozásában. Sokan mások is így lehettek vele, mert egyrészt a Sabbath nem volt sikerei csúcsán akkortájt, másrészt a lemez váratlan sikert aratott. Nézzük meg részletesen!
Yo, ez itt a Biohazard Brooklynból, beugrottunk, hogy tisztelegjünk a mindenható Black Sabbath előtt, 1994, mada-fakaaaa!
Ezzel a felkiáltással indul az egy óránál is hosszabb lemez, a nevezett brigád az After Forevert vezeti elő. Pont az ilyen feldolgozásokat szeretem, amikor a banda beleviszi a saját egyéniségét, de nem gyalázza meg úgy az eredetit, hogy az anyukája se ismerjen rá. A vastag gitárok, a kiabálós ének extra húzást adnak ennek a klasszikusnak. A New York-i keményfiúk nemcsak jól berúgják a lemezt, de szerintem a csomag egyik legjobb feldolgozását hozták. A White Zombie őrültjei alapjaiban nem bolygatták a Children of the Grave-et, csak különféle samplerekkel és hangeffektekkel gazdagították a hangzást. Az amúgy sem rövid dalt némi horror-hangjátékkal toldották meg, mindezt Rob Zombie egyedi hangja teszi teljessé.
A Megadeth-nek jutott a megtiszteltetés, hogy a Sabbath legismertebb slágerét, a Paranoidot előadhassa. A klasszikus felállás nem hibázott, külön tetszik, hogy a basszusgitár milyen tisztán kivehető. A dal végére egy geg is belefért: Nick Menza dobos annyira belefeledkezett a dalba, hogy tovább játszotta az ütemet, míg Megadave jól rá nem kiabált. Aranyos. Az első igazán rendhagyó feldolgozást a 1000 Homo DJs nevű alkalmi supergroup követte el, akik a Supernaut-ot vették kezelésbe. Az ezer meleg DJ nevű alakulat két vezéralakja Al Jourgensen és Trent Reznor, ebből kitalálhattuk, hogy indusztriál-istencsapás lett a végeredmény, mechanikus ütemekkel, végletekig torzított énekkel. Hiába lett súlyos, mint egy bányadömper, nekem nem tetszik, de pontosan megfelel az akkori korszellemnek.
A következő dal is egy alapvetés: az Iron Mant a Therapy? játssza, a vendégénekes pedig maga a Mester, Ozzy Osbourne. Jóval gyorsabban kenik neki, mint az eredeti felvételen, emiatt vesztett a súlyából, ráadásul Ozzy alig éri utol magát, úgy kell sietnie a szöveggel. Szerintem kapufa. A leginkább autentikus megközelítést a Corrosion Of Conformity alkalmazta: nemcsak egy az egyben játsszák a Lord of this World-öt, de az énekhang is annyira közel van az eredetihez, hogy messziről-hunyorítva akár össze is keverhetjük vele. Nagyon jót tesz a kollekció dinamikájának, hogy ilyen sokféle módon tálalják a dalokat, és azt is mutatja, hogy van olyan zenekar, akik alig távolodtak el az 1970-ben kijelölt iránytól.
Max Cavalera máshogyan antihang, mint Ozzy, de ha a klasszikus Sepultura húzza a talpalávalót, abból valami nagyon klassz sül ki. A Symptom of the Universe-öt nagyjából egy hangon kántálja végig, közben a tesója hihetetlen témákat dobol, a riffek pedig a kellő súllyal csikorognak. A Megadeth nem mert túl sok thrasht keverni a receptbe, a brazilok bezzeg nem voltak szégyenlősek, jól tették. A következő The Wizard lett a gyűjtemény legellentmondásosabb tétele. Nem mintha rosszul sikerült volna, sőt, inkább a háttérben zajló kavarások miatt. Az eredeti ötlet az volt, hogy a klasszikus négyes eljátssza a The Wizard-öt, de a Sabbath kiadója nem járult hozzá, ezért Tony Iommi kihátrált, abban a tudatban, hogy az egész projektből nem lesz semmi. Maradt a Geezer-Bill ritmusszekció, de közben Ozzy is meggondolta magát, inkább az előző bekezdésben tárgyalt Iron Man-be ment vendégszerepelni. Jött helyette a Metal God, vagyis Rob Halford, és vele együtt akkori bandája, a Fight gitárosa is. Ez lett a Bullring Brummies nevű másik alkalmi supergroup. Mivel nagyon modernek akartak lenni, Rob hangjára jó sok effektet raktak, de még így is klassz lett a végeredmény. A bajuszost azért ne kérdezzétek erről, hehe.
A világ legjobb riffjét rejtő Sabbath Bloody Sabbath-ot a Godspeed vállalta be, a mikrofonnál pedig újabb notabilitás, Bruce Dickinson állt. Hagyományos, sallangmentes verzió lett, a gitárok szépen szólalnak meg, és hát Bruce egy hajszállal jobb énekes, mint Ozzy… „Hogy jönnek ide ezek a taknyok?” – kérdezte Cselőtei László a Metal Hammer 1994-es kritikájában, ugyanis az N.I.B.-t az Ugly Kid Joe játszhatta el ezen a rangos válogatáson. Rusnya Józsiék jóban lehetnek az Ozzy-táborral, hiszen Whitfield Crane énekes a birminghami búcsúkoncerten is felléphetett. Mára az UKJ már a helyére került a nagy bandahatározóban, de akkor még könnyen rájuk lehetett mondani, hogy az MTV-n agyonjátszott – mellesleg zseniális – Everything About You egyslágeres előadói. A basszus-intrót ugyan lerövidítették, ezzel együtt korrekt a verziójuk.
A War Pigs a korszak egyik legnagyobb „nemnormális” zenekara, a Faith No More koncertfelvételével szerepel, Mike Patton pedig kitett magáért. Az utolsó versszakban nyávog, hörög, artikulálatlanul ordít, ami egy hangfelvételen véleményes lehet, de élőben biztosan nagyot szólt. Be kell ismernem, hogy a FNM művészetének alaposabb megismerése – és megkedvelése – még előttem áll, emiatt nem ez a kedvencem a lemezről. Maradjunk is ennyiben. A gyűjteményt a Type O Negative zárja, akik még súlyosabban adják elő a banda híres névadó dalát. A tempó még lassabb, a gitár ugyanolyan torz, mint a Type O-lemezeken, Josh Silver orgona-hangszíne, Peter Steele mély hangú szavalásával pedig egészen ijesztő atmoszférát teremt. Nem viccelek, sötétben, egyedül ne ezt hallgasd!
Az alapcsomag ezzel ér véget, és a ma elérhető digitális verziók is. Az akkori európai kiadás azonban tartalmazott egy jelöletlen bónuszt, kihasználva a CD formátum kapacitását. A Cathedral prezentálja a Solitude igazán hiteles feldolgozását, fuvolával és zongorával, páratlan atmoszférával. Még az eredetinél is finomabb, törékenyebb, ide is gemkapcsozom legalább az audiót.
Nos, így játszották a 90-es évek közepének rock, metal, hardcore, doom, thrash, satöbbi hősei a Black Sabbath örökbecsűit. A válogatás szerintem megerősíti azt, amit eddig is tudtunk, hogy bizony a Sabbath minden súlyos gitárzenék ősatyja. Akárhány leágazást is növesztett azóta, az alapokat a négy birminghami huligán fektette le. A másik tanulság, hogy ezek a dalok több, modernebb műfajjal beoltva is élvezhetőek maradtak. Az eredetiek is sokszínűek, hiszen az azóta doom metalnak keresztelt kategóriánál már akkor is tovább merészkedtek. A harmadik észrevételem pedig, hogy Tony Iommi riffjei a húsz évvel frissebb, modernebb hangzással még súlyosabbnak hatnak. A főnök eddig is megkapott minden kreditet az életművéért, az már csak extra „igazságszolgáltatás”, hogy némelyik dalban mekkorát dózerolnak a riffek.
És mi történt hőseinkkel 1994 után? A Black Sabbath soraiban folytatódott a jövés-menés, a Cross Purposes és Forbidden albumaik (mindkettőn Tony Martin énekelt) nem éppen a kánon legnagyobbra tartott darabjai. Ozzy 1997-ben tért vissza a zenekarba, majd jóval később, 2013-ban végre új dalokkal is jelentkeztek, ez lett a 13 című nagylemez. A Madman párhuzamosan futtatta a szólókarrierjét a Black Sabbath mellett, és nagyobb rocksztár lett, mint előtte bármikor – ez nagyban köszönhető a The Osbournes című valóságshownak is. A történet végét pedig mindenki ismeri, aki bármilyen híroldalt megnyitott az elmúlt hetekben.
Ha eddig eljutottál az olvasásban, biztos vagyok benne, hogy a magad módján te is meggyászoltad a Sötétség Hercegét, és elővettél pár Sabbath vagy Ozzy lemezt az elmúlt napokban. Ha így van, érdemes meghallgatnod a Nativity in Black válogatást is, és megtapasztalni, hogyan szólaltak meg ezek a gyöngyszemek jó harmincéves „modern” átdolgozásban.
