Első alkalommal került megrendezésre a Monolit Festival, ami egy baromi jó kezdeményezés lett szerintem, hiszen egy rakat egymástól eltérő, a metal minden válfajából érkező, de brutális és brutálisan jó zenekart sűrítettek össze a Dürer Kertbe, ráadásul úgy, hogy a mindenféle színfolt ellenére is koherens egységet alkotott a fellépősereg. Ebből a rövid bevezetőből már sejthetitek, hogy ez egy pozitív hangulatú írás lesz egy príma estéről, meg is van a miértje, de ne rohanjunk ennyire előre!
Amikor bejelentették ezt az egész eseményt, két névre csillant fel azonnal a szemem: Between The Buried And Me és Shining. Basszus, két ilyen, számomra igencsak jól hangzó név egy bulin? Ekkor még kétnaposnak indult a cuccos, így sejtettem, hogy amilyen szerencsém van, nem egy este fogom látni őket, de aztán csak egy napra lettek beszervezve. Száj a fülig, ahogy mondani szokás és fényeztem is a táncos cipőmet kifelé.
Nem mondom, hogy elsőre minden összejött volna Monolitéknak: a Counterparts turnétörlése miatt a második nap végül egy az egyben ment a levesbe, de személy szerint bevallom, a „megmaradt” nap engem amúgy is jobban izgatott a két, már említett banda miatt, úgyhogy azért részemről megmaradt az előzetes izgalom. Gondolkodtam, vajon hány ember lesz kint ezen az igen komoly névsort felvonultató estélyen, hiszen párhuzamosan van, volt itt egy Fezen, egy Fekete Zaj, de még a Wackent is ide számolhatjuk, nem beszélve arról, hogy mennyi és milyen bika koncertek vannak most nyáron is elszórva a naptárban. A helyszínen azért elégedetten konstatáltam, hogy azért vannak arcok és ha rogyásig nem is lesz a Dürer, nem kell majd szégyenkezni a nézőszám miatt.
A mai viszonyok között már olcsónak mondható merch csekkolása után elég hamar meg is kezdődött a pofonosztás, mégpedig a Wires jóvoltából. A srácok egyből meggyőztek ezzel a jó értelemben vett pusztító metallal. Gondoltam, ha a nyitány ilyen, necces lesz végig kibírni ezt a bő hat órát, de nem tudott nem beindulni rá a nyakam, legalább bólogatás szinten. A srácok zenéjét fel is írtam a csekkolandó produkciók közé, egy kazettát elhoztam tőlük, úgy érzem, ez egy jó barátság kezdete lehet.
A szervezés úgy hozta, hogy mihelyst a kisteremben véget ért egy zenekar, a nagyban kezdett a következő, legalábbis egy kivétellel. Az egy kivétel a nagytermes The Defect voltak, hiszen „alattuk” egy idő után kezdett az Orion Dawn a kicsiben, úgyhogy itt gondolkodnom kellett: melyik zenekarból csípjek el? Végül a köztes megoldást választottam, mindkettőből kimaradt egy kicsi, de mind a két produkcióból láttam annyit, hogy rá tudjak hangolódni és tudjam élvezni.
A The Defect elektronikus elemekkel nem spóroló női énekes / férfi ordítós metalja már ismerős volt, de felvételről annyira nem győzött meg. Mégis, élőben valahogy jobban hatottak a dalok, bár elég sután nézett ki, hogy hárman voltak a deszkákon. Legalább egy basszer, vagy egy billentyűs jó lett volna még, de értem a miértjét a létszámstopnak. A zene amúgy teljesen jó volt, Moon hangja nagyon meggyőző, igaz több helyen nem tudtam, hogy az effektet, vagy őt hallom, de szimpatikus produkció képét nyújtották, akik jó hangulatban, a minimál fényekkel is tök jól egészítették ki látvánnyal a zene éteri jellegét.
Két-három számot lecsapva tőlük gyorsan mentem át az Orion Dawnra, mert hát rájuk kimondottan kíváncsi voltam, minekutána a dalaik felvételen nagyon tetszenek. Emlékeim szerint élőben még nem láttam őket, de ahogy a Wires esetében is, itt is biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy ott leszek a nézőtéren, amikor ők húzzák a talpalávalót. A kisterem egyébként egész este szépen vizsgázott hangzás tekintetében, de talán még a jóból is a legjobban az Orion Dawn hangképe állt össze, nagyon babán ment le az egész mutatvány. A hangulatról nem is beszélve, talán itt volt a legközvetlenebb, legbarátibb, „legklubosabb” a feeling. Csillagos ötös!
Aztán karc volt át újra a nagyterembe, ahol az este talán legnagyobb tömege várta a The Browningot – a Between The Buried And Me-nél nem figyeltem a népet, de ott előrébb is voltam. A felállás egy ember kivételével ugyanaz volt, mint a The Defectnél, annyi különbséggel, hogy Jonny McBee itt lepasszolta a gitárt, így azt másnak kellett kezelni. Az egy dolog, hogy elektronikával kevert deathcore zenéjük engem is megmozgatott, de a közönség basszus egyenesen szétszedte a házat! Circlepit és wall of death az egész este alatt csak itt volt, vagy legalábbis ekkora mennyiségben máshol biztosan nem jelent meg ez az intenzív szórakozásforma. Ez persze eddig rendben is van, de… Emberek! Én esküszöm, mindenkinek egyenként lebasznék egy kokit, aki ezt a basszuslöketes effektet használja. Ne! A The Browningnál már volt olyan dal, ahol kb. öt másodpercenként ment a „bjiuuuu”, amit már nem tolerált a szervezetem, úgyhogy a koncert felétől én kintről, az udvarról füleltem őket. Félig-meddig. Bocsi, de ez van. Amúgy tényleg nem lett volna rossz, ha nincs ez a folytonos bélforgatás. Viszont legalább így kicsit rá tudtam pihenni a folytatásra.
Rivers Ablaze. Talán az este leghangosabb előadását osztották le Osziék, mondjuk azt aláírom, hogy ezt a black-death metalt nem is lehet matiné hangerőn nyomatni, mert pont az éle veszne el. Nyilván ez nem az a tipikus tánczene, viszont én nagyon adtam a hangulatot, amit a dalaikkal leszállítottak. A zenében lévő törések mindig jókor, jó helyen és jó időben jöttek el, így mindig volt mibe kapaszkodni a nagy dara közepette. Imádtam, de fejben már kicsit máshol jártam közben, mert…
Innen indult nekem az igazi izgalom! A Shiningot jó régen, még az Animals turné idején láttam utoljára, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, mi lesz, meg hogy lesz. Meg egyáltalán: milyen dalokat kapunk. Nos, ez utóbbi kérdésre gyorsan válaszolva: a Blackjazz albumtól az Animals lemezig terjedő, mondhatni a mainstream időszakből kaptunk egy jó kis best ofot, bár ez annyira nem is volt kérdés. Különösebb meglepetés engem nem is ért a dalválasztással, ami amúgy teljesen rendben volt, inkább az lepett meg engem, hogy mennyire nem gyűjt a nép Jorgenék zenéjére. Azért azt hittem, itt komolyabb tömeg akarja majd rázni erre az indusztriális, kísérleti rémálomra. Sajnos nem. A másik ami sajnos az élményt aláásta nekem a Shining fellépését, hogy a dobok, főleg a lábdob iszonyat hangos volt, rengeteg helyen kellett a fejemben indítani a lejátszót, hogy tudjam, mi történik a dalokban. Ezt nagyon, de nagyon sajnáltam, mert eddig, amikor láttam őket, félelmetes energiákat tudtak elszabadítani, ami itt így, ilyen módon nem valósult meg. Az, hogy a háttérvetítés valami technikai hiba miatt nem jött össze, az annyira nem is volt para, ki lehetett bírni. Azt kell hogy mondjam, egy halkabb dobbal egy iszonyat állat koncert lett volna ez, viszont így elcsúszott a téma. Ugye lesz legközelebb?
A meth. buliját is kíváncsian vártam, bár előre nem hallgattam bele, mire is készülök. Egyszerűen, amit olvastam róluk, az meggyőzőnek hatott, mi bajunk lehet? „We are meth from Chicago.” – mondta halkan az énekes és elkezdődött a… nem muri, de a negatív muri. Vagy hogy mondjam? A világfájás performansza? Az egyébként tök jó zenét toló zenekar énekese olyan szinten élte bele magát valami fájdalmas öngyötrésbe, hogy egy jó hosszú ideig a nézőtér közepén fekve ordította a magáét a mikrofonba, miközben a többiek a színpadon minimális átéléssel húzták a könnyalávalót. Nem mondom, hogy nem volt jó, mert amúgy nagyon tetszett, viszont ehhez a mértékű zenei és érzelmi fájdalomhoz kell némi felkészülés, nem lehet csak úgy belerontani. De engem amúgy meggyőztek. Csak legközelebb jobban rájuk hangolódok előtte, mert így erős volt.
Meg hát az sem segített a negatív energia befogadásán, hogy a Between The Buried And Me jött, akik miatt abszolút felfokozott állapotban voltam és persze pozitív hangulatban futottam bele a Colors albumot egyben eljátszó szettbe. Most nyilván egy ilyen playlist koncerten nagyon nincs mit elemezni, lemegy az album és kalap, de mondjuk egy olyan lemeznél, ami konkrétan egy dal szétdarabolva és az megy végig, az valamilyen szinten más tészta, mert egy szusszra megy le az egész. Imádom a Colorst, azzal ismertem meg Tommy Rogerséket, minden hangját, rezdülését, váltását ismerem a korongnak, mégis sokadjára is ugyanolyan vigyorral hallgattam a nótákat róla, mintha először robogtak volna végig a fülemen. Persze a csúcspont a két központi szörnyeteg, a Sun of Nothing és az Ants in the Sky voltak, meg persze a záró White Walls. Úgy éreztem, nem csak számomra. A zenekar persze hibátlanul csapatott végig a millió és egy témát felölelő számokon, még a beugró (új?) gitáros, Tristan Auman is minden gond nélkül hozta a rá kiszabott őrületet. Mondjuk látványban eléggé elüt, a dizájnban abszolút letisztult, a proggerség netovábbjának ható alapnégyes mellett. Nekem kicsit ilyen konyhás néni feelinggel hatott, de amúgy meg kit érdekel? Eszement jó zenész, nem is hiába van itt! A hangkép nagyon rendben volt, a látvány minimálisra lett hozva (nem is kellett volna több), elég volt nézni azt, ki hogyan és milyen eszement könnyedséggel tornázik végig az ő részére született hangbéli maratonon. Nem mondom, hogy (ahogy én szoktam néha poénosan hívni őket) Bidi-bidi-bam-bamék nem tűntek eleinte enerváltnak, de a közönség energiája végül őket is áthatotta és láthatóan nagyon jó hangulatban zárták le a Colors utolsó hangjait, ami után még egy „röpke” ráadást is kaptunk a Disease, Injury, Madness képében, amit személy szerint nagyon imádok tőlük. Mondjuk nagyon nem is tudtak volna mellé lőni egyik egyéb számukkal sem, de ezért külön jár nekik a távpacsi. Olyan jó volt a Between The Buried And Me, hogy még másnap is, amikor a feleségem kérdezte, milyen volt a Bidi-bidi, még akkor is csak szűzlányos mosollyal tudtam válaszolni neki, hogy „jó”. Hát, kérem, ilyen az, amikor boldog az ember!
Ezután még ott volt a Polars fellépése, de az igazi rosszarcú legényekből álló zenekar punk-hardcore alapú zenéjére, akármilyen lelkesek is voltak a srácok, nem igazán tudtam ráhangolódni, egyszerűen telítődtem eddigre hangokkal és élményekkel is. Majd talán máskor.
Nagyon remélem, hogy a Monolit festivalnak lesz folytatása és ha igen, akkor hasonló színvonalú zenekarokkal sikerül betelíteni azt, mert ez az augusztus nyitó fellépés-sor egy remekül megvalósított, abszolút király buli élményeként marad meg az emlékezetemben, amiért nem tudok elég hálás lenni a szervezőknek. Szóval köszönöm, hogy ezt összehozták és szívből mondom: csak így tovább és kérünk még!
