Folytatódjék a mátrai élménytúra krónikája! Szombaton a Kacsatónián indítottam, ahol a Diabolus In Musica teremtett bensőséges hangulatot, jóllehet nem teljes (értsd: egy akusztikus gitáros) felállással, trióban. A dalokat a formáció kétharmada ülve adta elő, ahogy a nagyérdemű is a fűben letelepedve hallgatta Vörös Andrásékat. Az ilyen méretű helyszíneket a produkció láthatóan kinőtte, ám a légkör így is eszményinek bizonyult.

Ezután egy időre az Osztálykirándulás színpadnál ragadtam. Egy másik, a hazai underground színtér ismert arcaiból álló csapat, a Choke City következett, akik a dark pop hullámain ringattak bennünket. Mivel először láttam őket, igen sajátos volt Kiss Barnát (ex-Chief Rebel Angel / Polly Is Dead), Szűcs Szabit (ex-Superbutt) és Binder Gazsit (Haw / Torn From Earth / Dog Attack stb.) a tőlük megszokott súlyos, riffelős közegből kiszakadva figyelni, de ebben a befelé forduló, lebegős zenei környezetben szintén megtalálták önmagukat, ez kétségtelen. A norvég Mayflower Madame a poszt-punk, a shoegaze és a pszichedelia hipnotikus elegyét vezette elő. Kenneth Eknes billentyűs úgy hajolt bele a hangszerébe, mintha tésztát gyúrna, jelenlétét viszont nem éreztem annyira hangsúlyosnak. Trond Fagernes énekes a Lovesick nóta felvezetéseként, stílszerűen, arról próbált meggyőződni, vannak-e fülig szerelmesek a közönség soraiban, a legnagyobb húzása azonban az volt, amikor egy üveg sörrel a kezében lesétált közénk.

Tavaly ősszel lemaradtam a belga Doodseskader budapesti fellépéséről. Most sikerült bepótolnom a mulasztást, és az egész fesztivál egyik legemlékezetesebb eseményét élhettem át a Delta színpad előtt. A duó olyan irányzatokat vegyít, mint a sludge, a hardcore, a hip-hop és az elektronikus zene. Az eredmény – amellett, hogy teljesen egyéni – roppant arcbamászó és felkavaró. Tim De Gieter basszer-vokalista (ex-Amenra) ezzel szemben meglehetősen visszafogottan konferált, de hát a Doodseskader nem arról szól, hogy Tim kemény fickót játszva tolja magát előtérbe, hanem (ahogy ő maga mondta el) biztonságot ad neki.

A Thy Catafalque műsoráról ezúttal leginkább hiteles szem-és fültanúk beszámolói alapján tudok nyilatkozni. Barcarozsnyóról, a Rockstadt Extreme Festről vetődött be a társulat az előző napi koncert után, nyilván nem igazán kipihenten, és akadt, aki a megszólalásukat is kifogásolta, de az egybehangzó vélemények szerint így is magával ragadó volt az előadás. A magam részéről annyit tennék hozzá, hogy ha mindjárt az elején megkapjuk a Töltést és a legutóbbi anyagról a Piros kocsi, fekete éj - Vasgyár kettőst – utóbbiban Kónya Zoltán (Gire) vendégeskedett, akárcsak a stúdióban –, akkor az a buli eleve nem lehet rossz… És hogy mi csábított el Kátai Tamáséktól? Nos, nem más, mint a Törzs a Kilátó színpadon. Az instrumentális poszt-rock trió páratlan belső utazásra vitt, amelyre természetesen elhozták idei Menedék albumukat, és amely során erre a mintegy ötven percre valóban megszűnt a külvilág. Ha egy banda ebben a stílusban képes ezt elérni, akkor szerintem ennél nagyobb elismerés nem is kell nekik. Az pedig külön poén, hogy a Kilátó című szerzeményüket is bedobták.

Az utolsó nap délutánján a KillerSick probálta felrázni az Osztálykirándulásnál összegyűlteket. A soproni pizza-thrasher gyerekek egyre otthonosabban mozognak a deszkákon, és egyre magabiztosabban irányítják a publikumot. Show-elemeiket az előző pár alkalomról már ismertem, ám a poénok itt is jól sültek el. A Fanyűvőre beosztott francia Eihwar elektro-alapú északi folkot művel, s mint ilyet a “viking Carpenter Brut”-ként is leírták már a duót valahol a világhálón. Nekem ehhez képest némileg vurstli-jellegűnek hatott a mutatvány (bár ezt talán a maskarák mondatják velem), noha kifejezetten hangulatos témákat és figyelemre méltó hangszeres megoldásokat is felfedeztem náluk időnként.

Az Inter Arma, amint arról meggyőződhettünk, szabadtéri helyszínen éppoly hatásos, mint klubbuliban. New Heaven albumukkal – amelyről három tétel hangzott el – az eddigiekhez képest is kijjebb tolták a határaikat, sőt általában véve az extrém zene határait is. Nagy szavaknak tűnhetnek ezek, annak fényében viszont nem tartom túlzásnak, hogy mindeközben a súly és a disszonancia továbbra sem ment náluk a zeneiség rovására. A sötétedés előtti időpont kissé visszavett a számokat övező misztikumból (amelyről persze csak feltételesen beszélhetünk, hiszen itt teljesen hétköznapi kinézetű arcok muzsikálnak), de így annál személyesebb lett az előadás. T.J. Childers ütős ezúttal is előszeretettel jelezte karfeltartással és egy kis sör legurításával a minimál dobcucca mögül, hogy új téma vagy dal következik. Szóval ismét letaglózó erejű volt a virginiai ötös.

Ha már Kátai Tamás éppen itthon van, akkor foglalkoztassuk teljes körűen – ez lehetett a szervezők elgondolása, amikor a Thy Catafalque utáni napra berakták a mester eredeti formációját, a hosszú csend után legalább időszakos aktivitást mutató Gire-t. Most mindenesetre aktívak, idén egy koncertjük lesz még Szegeden, vagyis nem lehetett kérdéses, hogy megnézem őket. Főleg mivel a hőskorban ezt sajnos elszalasztottam. Kellően töményen hasított a mátrai estében a Gire mechanikus avantgarde metalja – 1995-ben alakult a zenekar, és valamit nagyon elkapott az idők szeléből –, Kónya Zoltán sem törte meg a lendületet hosszas konferálással. Méltó záróakkordja lett számomra a trió a 2025. évi Fekete Zajnak.

Ahogy minden alkalommal, megint kivételes élményekkel gazdagodva tértem haza, s a programkínálaton túlmenően egyéb tekintetben is pompásan teljesített a rendezvény. Nézettség szempontjából sem lehet ok panaszra, ami a hazai fesztiválok jelenlegi helyzetében komoly eredmény, úgyhogy bizakodjunk a folytatásban!