Bevallom őszintén egy kicsit nehezen álltam neki ennek a lemezismertetőnek. Vajon mi olyat lehet még a metalcore égisze alatt művelni, ami egyszerre hozza azokat a műfaji sajátosságokat, amiért szeretjük, de mégis mentes a kliséktől és felkelti a figyelmet. Előre is elnézést a hardcore rajongóktól, de szubjektív mércével nálam a Fit For A King a stabilan átlagos besorolás alá esett, vagyis elvagyok velük, de nem villanyozott fel különösebben. Szóval ebből a helyzetből kiindulva kezdtem kóstolgatni a banda nyolcadik nagylemezét, hogy aztán jól pofán vágjon a felismerés, hogy ez bizony nagy buli lesz a megrendezett káoszban.
A Lonely God ugyanis a Fit For A King eddigi legösszefogottabb és legkeményebb albuma, ahol a texasi metalcore-veteránok egyértelműen ráfordulnak a deathcore-irányra, miközben megtartják a dallamos, érzelmes pillanatok súlyát is. A Daniel Braunstein (Spiritbox) produceri felügyeletével rögzített anyag minden tag teljes értékű alkotói részvételével készült, és talán Braunstein neve már eleve predesztinálja az erős atmoszférát, mesteri rétegzést és elektronikus aláfestéseket. Tematikájában a hatalom és magány kapcsolata, az önfeláldozás dilemmái, az emberi kapcsolatok értéke és törékenysége rajzolódik ki – legyen szó a világvégétől való félelemről, családi krízisekről vagy éppen a belső vívódásokról.
Biztos a meleg miatt olvadt le néhány agysejtem, de csak pár hallgatás után fogalmazódott meg bennem a felismerés, hogy a lemez zeneileg két markánsan elkülönülő pólust mutat. A brutálisabb, már-már deathcore-beütésű tételek és a dallamos, érzelmes pillanatok váltakozása jól időzített ritmusban érkezik, amitől nem érződik a gyors telítődés egyik oldalon sem, sőt, szépen kirajzolódik egy átgondolt sorminta.
A durvulás frontján ott van például a nyitó Begin The Sacrifice és az Extinction, rövid, de annál intenzívebb gyomrosok, az utóbbi remek deathcore esszenciával megáldva. Vagy éppen a vendégeket felvonultató tételek, mint a Monolith, amely intenzív metalcore-erőműként az erőteljes breakdownokat, dinamikus gitártémákat és drámai vokálváltásokat a Fit For A King és Lochie Keogh (Alpha Wolf) karakteres hangjával ötvözi.
Az album középtáján elhelyezett dallamosabb töltetek, mint például a No Tomorrow, ami ugyan egy világvége-víziót fest le, vagy a groove-os Sentient érzelmi feloldásként működnek. A Between Us különösen melankolikus és mély érzelmi tónust képvisel és teret enged a tiszta éneknek. A refrén egyik fájdalmas sora “I just want to drift away into nothing” tökéletes kifejezése annak, amikor a múlt kísértése és a jövő kihívásai elől legszívesebben eltűnne az ember.
Az atmoszférikusabb számok után a Blue Venom energikus és brutális visszatérést kínál, hirtelen deathcore-intenzitást csempészve a hangulatba. A húzós riffek, sűrű breakdownok és marcangoló vokálok nem csupán a korábbi metalcore-hangzást erősítik, hanem egy vad, ösztönös zárókanyarhoz vezetnek. A vendégekkel megtámogatott Technium a lemez egyik csúcspontja: dinamikus tempó- és hangulatváltásokkal ötvözi a metalcore és deathcore elemeket, miközben már előrevetíti a grandiózus finálét. A Witness The End, Chris Motionless közreműködésével, végítéletszerű záróakkordként mutatja be a banda legszélsőségesebb arcát.
A Lonely God nem a semmiből csap le, a Fit For A King már a Creation/Destruction és a Slave To Nothing idején is odaszórt egy-egy deathcore-ízű nyaklevest, de azok inkább csak kiegészítő fűszerek voltak a metalcore menüben. Most viszont telibe vállalják a brutálisabb arcukat miközben a dallamos és atmoszférikus betéteket sem engedik el. A szépen kipolírozott kettősséggel ugyan nem találták fel a spanyolviaszt, de bebizonyították, hogy van még szufla a metalcore-ban, ha az ember el meri engedni a biztonsági kapaszkodókat.
