A kanadai Three Days Grace-t egyesek hajlamosak a post grunge feliratú dobozba pakolni, még mások elsődlegesen a nu metalt emlegetik velük kapcsolatban. Nos, az együttes bár a Badmotorfinger, a Nevermind, illetve a Ten megjelenését követő évben, azaz 1992-ben alakult, a Seattle-i zenekarok épp akkor törték át a mainstream kapuit. Szóval a post grunge nem épp helyénvaló kategória az Ontario-i ötös esetében, ahogy a nu metal sem igazán az, mivel utóbbi irányzat kezdetét a kánon az 1994-es első Korn lemeztől datálja.
Arra, hogy mégis ezekkel a jelzőkkel szokás illetni a kanadai kvintettet, a leginkább kézenfekvő magyarázat az, hogy a zenekar nevét viselő első lemezükkel csak 2003-ban jelentkeztek. Gyorsan hozzá is teszem, hogy 1995 és 1997 között ráadásul inaktívak voltak. A Three Days Grace amúgy azon csapatok táborát gyarapítja, melyek az Újvilágban az első ligában fociznak.
A három évenkénti ciklusokban lemezt kiadó csapat legutóbb kicsit megcsúszott a jól bevált ütemtervvel; az Outsider és a legutóbbi Explosions között kivételesen négy év telt el. De most visszaállt a világ rendje. És ezzel a kijelentéssel elsősorban nem is a lemezkiadás gyakoriságára gondolok, hanem arra, hogy tavaly, bő évtizednyi távollét után visszatért az eredeti frontemberük, Adam Gontier.
Tette mindezt úgy, hogy az őt a köztes időszakban helyettesítő Matt Walst talpára sem kötöttek útilaput, sőt még a háttérbe sem száműzték; két fő énekessel döntöttek a folytatás mellett. 2024 őszén tehát egy vokális téren megerősödött Three Days Grace fordult rá a dalszerzésre. A csapat gyorsan magára zárta a stúdió ajtaját, és 2025 januárjára el is készültek a felvételekkel.
A promóciós időszak utóbb hosszúra nyúlt, maga a lemez csak múlt pénteken jelent meg. Zenekari hagyomány a tizenkét dalos lemez is, ezúttal is épp egy tucatnyi új TDG szerzemény futott be. A különböző stúdiókban, távmunkában készült Alienationt akár egy „Vissza a gyökerekhez!”- lemezként is lehetne jellemezni, ám a helyzet valójában az, hogy a csapat a kezdeti csapásvonaltól túlságosan sosem távolodott el.
Azonnal ható, már az első hallgatás alkalmával fülbe ragadó dalokból, énekdallamokból 2025-ben sincs hiány. A nagyobb csipetnyi elektronikával fűszerezett Dominate önmagukhoz képest egy karcosabb stílusgyakorlat, majd az újfent szépen vokálozott Apologies nyilvánvaló slágeressége gyorsan árnyal is ezen a képen. A későbbiekben pedig sorjában, de szembeötlő sorminta nélkül váltogatják egymást a gitárgazdagabb és a lazább, popos felhangokkal rendelkező szerzemények. Az utóbbi halmaz tagjai közül mindenek előtt a szenvedélyes Kill Me Fast, na meg a Don’ Wanna Go Home Tonight érdemelnek név szerinti említést. Előbbi vonalat meg a záró Another Relapse viszi el a falig, melyet állítólag a Pantera inspirált. A kettősség ellenére minden dalban akad valami kapaszkodó, vagy emlékezetes momentum.
Az embernek az az érzése, hogy az Alienation esetében nem üres duma, hogy a hangszeresek alárendelték magukat a vokáloknak. Ennek a jegyében valószínűsítem, hogy a nyolcadik Three Days Grace albumot utóbb a csapat leginkább vokálcentrikus lemezeként fogjuk emlegetni.
Nevezzük őket post grunge-nak, nu metalnak, alternatív metalnak, vagy akár modern hard rocknak, netán együttvéve mindezeknek, a Three Days Grace nem véletlenül próféta a saját hazájában. Az Alienation ugyanis (folytatva a zenekari hagyományokat) egy remekül sikerült huszonegyedik századi mainstream rock/metal lemez, melyet – hogy Kanadán belül maradjunk – az európai Nickelback tábor tagjai, illetve akár a Disturbed-párti zenehallgatók is bátran üdvözölhetnek.
