Még a neofolk irányzatban nincs hiány új előadókból, addig a hagyományos értelemben vett folk rock esetében – hazai szemmel nézve a dolgot – manapság nem tapasztalható semmiféle fellendülés, túltengésről nem is beszélve. Az ír Kingfishr önmagában minden bizonnyal nem fogja áttörni a nemzetközi könnyűzenei színtér ingerküszöbét, de a 2022-ben alapított trió ettől függetlenül öles léptekkel halad a népszerűség felé.
Az egyes lépteiket pedig a korszellemnek megfelelően a digitális kislemezek jelentik. Ezek egy része önálló, vagyis utóbb a bemutatkozó nagylemezre fel nem került megjelenés volt, még néhányuk az első stúdióalbum felvezetésére volt hivatott. Ha jók a számításaim, a Kingfishr az utóbbi három év során több mint másfél tucatnyi digitális single-lel jelentkezett, maga a Halycon című debütáló album pedig augusztus második felében futott be. A kislemezek sorozata alkotta promóció olyannyira eredményesnek bizonyult, hogy az ír lemezlistán bemutatkozó anyag létére a Halycon gyorsan meg is szerezte az első helyezést, sőt Skóciában és Angliában szintén beverekedte magát az első tízbe.
Azt meg el ne felejtsem megemlíteni, hogy a hármas még lemez nélküli zenekarként olyan nevek előtt jutott fellépési lehetőséghez, mint Bruce Springsteen vagy Dermot Kennedy. Illetve még egy apró adalék; a Kingfishr-nek Írországban hamarabb lett koncertlemeze, mint stúdióalbuma. Az Eddie Keogh (gitárok/vokálok), Eoghan 'McGoo' McGrath (banjo) és Eoin 'Fitz' Fitzgibbon (basszusgitár) alkotta, a Limerick-i egyetemen a koronavírus miatti lezárások idején alapított trió tehát egyfajta helyi/regionális sikersztori, melyről itt, Európa közepe táján szinte semmit sem tudunk.
A Kingfishr zenéjét a bevezetőben írtaknak megfelelően egyesek folk rocknak nevezik, még mások – vagyis a többség – a rockot a poppal, vagy az indie-vel helyettesítik ebben a szókapcsolatban. A lényeg, hogy karcos gitárokra még véletlenül se készüljünk. Ahhoz, hogy előzetesen nagyjából irányba állítsuk magunkat, kb. hat évtizedet érdemes visszamennünk az időben, a Simon and Garfunkel, Bob Dylan vagy, hogy a briteknél maradjunk, a Fairport Convention korabeli lemezeinek tájékára. A tizenhat dalos korongon vendégzenészek sora működött közre. A session dobos szerepeltetése ugyebár alap, de az egyes szerzeményekben cselló, hegedű vagy zongora hangjaira is felkaphatjuk a fejünket, de akad a lemezen harmonika, síp, sőt még hárfa is.
Egyes dalokban – például a Flowers - Fire vagy Diamonds & Roses című tételekben – nagyobb súllyal esik latba a zenekar ír mivolta; egyértelmű, hogy az efféle szerzemények vannak túlsúlyban. Még az olyanok esetében, mint mondjuk a Ways To Change vagy a Shot In The Dark szimplán egy kortárs indie zenekart hallunk. Mondanom sem kell, hogy a közel másfél tucatnyi dal között a pörgősebb tételek képében akad olyan is, amelyikről kapásból a The Pogues jut az ember eszébe.
Az ír trió zenéje és úgy en bloc a Kingfishr világa meglehetősen távol áll a magyar közízléstől, a korszellemről már nem is beszélve. Ez a bizonyos zenei világ számomra az utóbbi évek egyik legjobb mozijának, A sziget szellemeinek hangulatát idézi, de filmélmények és ír gyökerek nélkül is meg lehet próbálni kapcsolódni ehhez a sajátos zenei aurához.
