Amikor Jürgent (Engler) a dolgos, munkában eltöltött évtizedek után a kollégák köszönteni, búcsúztatni gyűlnek össze, hogy egy kis bólé és piskóta mellett meghallgassák az öreget, hogy miként is volt ez ez elmúlt négy és fél évtized, a csavargyár apraja-nagyja összejön, mert tudják, hogy az öreg szeret sztorizni - és szereti, ha szeretik. De nem csak üres szavak ezek, hiszen tartalom, rutin és alázat is van a mondatok mögött.
Ahogy ilyenkor lenni szokott a gyárban, a piskóta körül a fiatalabb ipari tanulók kezdenek zsongani. Kis helyen, egymáshoz közel mozognak, a kor szellemnek megfelelően aktuális és friss hangon nyomják a dolgaikat (Jesus on Extasy) és fura dumáik mellett a szerelésük is divatos, már-már messianisztikus megjelenést kölcsönözve a banda alfájának: kiköpött Jézusba oltott Marilyn Manson. Kissé szokatlan, de az új idők szava már csak ilyen: csajok és elférnek a csavargyárban a gépek mellett, és ahogy diktálja az egylet ütemes szívverését, nem is okozott csalódást.
Mindenki Jürgent és közvetlen kollégáit várja, hiszen ők együtt mozogva tudják jól a sztorikat, így egymásnak adva a szót, egymásra figyelve jönnek ki jól a poénok. De még egy rövid beharangozó hátravan (Johnny Tupolev), akik egy rövidke, talán egy túl szentimentális, picit talán a túljátszás határáig tolt, de jól kitalált műsorral konferálták fel az este főszereplőjét, hiszen csavargyár hatalmas ventillátora alatt csak ezért jött össze a sok ember, fekete formaruhában férfiak és nők vegyesen.
45 év hosszú idő, van mit mesélni, hiszen ennyi idő alatt szinte minden megtörténhet az emberrel. És Jürgennel minden meg is történt, barátok jöttek-mentek, de szerencsére Dörper kollégára az évtizedek alatt mindig számíthatott. A régi harcostárs mellé most egy új fiatalabb titán (Dylan Smith) segített reszelni, egészen beillett a brigádba, azonnal fel is tudta venni stílust (=kötelező fekete napszemüveg) és tempót - igaz a régi munkahelye (Sisters of Mercy) erre kíváló alapot nyújtott. Szóval az öreg Jürgen kiállt a csavargyári munkások elé és belekezdett a sztorizásba, a negyvenöt éves életmű legjobb élményeinek felvillantásával.
Tényleg jól válogatott a sztorikból, hiszen nem csak az Ő, hanem a csavargyár története is szemünk előtt és fülünk hallatára kelt életre. Egy újabb anekdotával kezdte (Nazis auf Speed), hogy ne csak az őszülő kollégák értsék, de tudtuk hogy megy ez, türelmesen ki is vártuk a 90-es évek nagy időszakaiból hozott dumákat, ami ugyan nem a legjobb élményeket festette, de mi jól átéreztük a súlyát (Isolation). Aztán újabb és sztori jöttek a 2000-es évekből, valószínűleg ezek a frissebb emlékek még könnyebben jöttek hősünknek, de felvillantotta a kezdetek is, amikor úttörő csavargyári munkásként még ő mutatta meg a világnak, hogy hol lakik az ipari metal (The Dawning of Doom, High Tech-Low Life). Itt már voltak, akik gurultak jobbra-balra - hogy az örömtől, vagy a bóléba kevert, hozott keserű miatt, sosem derül ki.
Természetesen az öreg Jürgen szólt a hölgyekhez is (Industrie-Mädchen), pajkos mosolyából azt láttuk, hogy talán nem csak túloz, amikor az afférokról, légyottról regél, bizony ott is volt...
De Jürgen pontosan tudja, hogy a hallgatóság melyik történeteket szereti a legjobban, ezeket hagyja a végéré. Jól időzítve, jól felépített koreográfia mentén - mintha mindig is ezt csinálta volna - érünk el a szinte könnyeket fakasztó csúcssztorihoz (Fatherland), amit ugyan kicsit máshogy adott elő, mint először láttuk-hallottuk, de a lényeg nem változott: szinte egyszerre üvöltve élte át mindenki újra. Ahogy a nehéz pillanatokról (To The Hilt) sem feledkezett meg, hiszen ezek is része a történetnek, nem csak a vidám percek. Az utóbbi évek kedvenc új mutatványát az öregnek mindenki ismerte (Robo Sapiens), épp emiatt nem lehetett kihagyni, mindenki egy emberként tapsolta már könnybe lábadt szemekkel a brigádot.
De azért a Jürgen szerette volna a hallgatóságot mintegy útravalóként felkészíteni, jó tanáccsal ellátni, ami kissé kritikus hangot ütött meg (Bloodsuckers) - kissé talán kiszólva a csavargyár történelme során látott szemét arcokra, nyomorult vezetőkre. Ezt is örömmel hallgattuk - tudtuk mit beszél az öreg... Miközben mesélt, felvillantotta az fiataloknak az összes régi trükkjét: kedvenc Sztálin-orgonát idéző vaspadján ütötte-kongatta az ütemet, ha a sztori úgy kívánta; vezényelte, igényelte, kívánta a tapsot, együtt élt és lélegzett a közönségével.
Negyvenöt év hosszú idő, megérdemelt lenne a pihenés, hiszen egy munkahelyen lehúzni ennyi időt! - ma már nem is szokás, nem minden nap látni ilyen dinoszauruszokat, de Jürgen élvezte az egészet, az életmű teljes és joggal és megérdemelten fürdött a reflektorfényben, a tapsban, az ovációban és persze az izzadságban is. Imádta az egészet, ahogy mi is imádtuk minden percét a múltidézésnek. Jürgen élete a gyár, számára ez a színpad - és a színpad a gyár, nem léteznek egymás nélkül.
Szóval 45 évet lehúzott, akár itt lehetne a búcsú ideje, a boldog nyugdíjas évek - de a faszt! Mit ér az élet színpad és a gyár nélkük!? Jürgen szarik a nyugdíjra! A csurom izzadt fekete ingjét a szemétbe dobja, előhúz egy újat és felkészül a következő műszakra! Amíg a csavargyár működik, ő is él! Nélküle úgysem lenne ugyanaz! És ha a következő évfordulónál újra buli lesz, tuti, hogy leszek.
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI, photogrpahic.hu
