Nem egyértelmű dolog egy ilyesfajta koncertbeszámoló egy rockzenei magazin hasábjain, de néha ilyen is kell. Én eleve úgy vagyok vele, hogy nem csak a gitárzene skáláján hallgatok meg szinte mindent, hanem azon túl is vannak kedvenceim, ami szerintem nem egy egészségtelen dolog. Robbie Williams meg amúgy is egy egyetemes popsztár (viselkedésében akár rocksztár is lehetne), a koncertjeire viharos sebességgel mennek el még mindig a jegyek, ha pedig jön a lehetőség, lecsap rá az emberfia, hogy megnézze őt. Mert miért ne?
Persze egyértelműen nem én, de nem is a RockStation olvasóinak nagy szelete Robbie célközönsége, viszont én úgy vagyok vele, hogy ha szólnak a dalai, szívesen meghallgatom, még ha magamtól nem is ülök neki, hogy most én célirányosan Williams Úr korongjait hallgassam. Viszont úgy adódott, hogy szembe jött a lehetőség ellátogatni erre az eseményre, én pedig lecsaptam rá, mert kimondottan kíváncsi voltam, mit is tud ez az ember (nyilván a világslágereken kívül), hogy ennyire kedvelik őt.
A bemelegítés ezúttal egyáltalán nem hálátlan szerepét a The Lottery Winners vállalta fel az egész turnén. A brit, otthon azért elég jól menő csapatot állítólag maga Robbie Williams kérte fel előzenekarnak (nyilván hogy ez mennyire marketing szöveg, az kérdés), viszont ha tényleg így történt, akkor nem nyúlt mellé. A négyes, mely így koncerten kvintetté bővült, kellemes alter pop-rockot játszik, de hívjuk inkább eklektikus gitárpopnak. A mindenféle extra nélkül a színpadra érkező bandának a szócsöve a motollának is beillő Thom Rylance énekes-gitáros, aki láthatóan szeret beszélni és szerepelni. Ezt pedig a szó legjobb értelmében.
Mondjuk én úgy láttam, hogy nem igazán lesznek csajozós botrányai az úrnak, ha értitek, mire gondolok, de láthatóan nem is akarta ezt elmismásolni, sőt, azt mondom, pont ezzel adta el az egész műsort, zenekart. Az elején még úgy gondoltam, hogy sok lesz a duma, de aztán rájöttem, hogy ők sem csak egy megszokott előzenekari fellépést akartak idepattintani az MVM-be, hanem a headlinerhez hasonlóan egy show-val kedveskedtek a megjelenteknek, sőt engem is megvettek, nagyon szórakoztatóan adták el ezt az egészet. Ennek megfelelően aránylag kevés dal hangzott el a negyven perc alatt, viszont abban biztos vagyok, hogy több embert maguk mellé állítottak, nem is érdemtelenül. Thom és a basszusgitáros Katie később még előkerülnek majd, de szerintem ugorjunk az este sztárjának műsorára.
Nos, azt előre sejtettem, hogy lesznek itt igen erős látványelemek és persze azt is tudtam, hogy hősünk élő zenekarral lép fel már a kezdetek óta, úgyhogy kiemelten nagy érdeklődéssel figyeltem a körítést is, még akkor is, ha Robbie azért egyértelműen vonzza a figyelmet (no, főleg női oldalról nyilván, így én el tudtam azért vonatkoztatni). Kétségtelen, hogy profi és sokat látott muzsikusok kísérik hősünket, fúvósok, női vokál trió, de még saját tánccsoport is fényesítette az este koreográfiáját, mindig volt mit nézni a színpad minden egyes szegletén. Már persze ha valamiért nem a főhőst akarta nézni a nagyérdemű.
A Rocket és a Let Me Entertain You nyitányával minden showelemet ellőttek, amit csak el lehetett, minden szereplő felvonult, a színpad tetejéről lelógatott állvány egy toronnyá változott, hogy aztán rakétaként emelkedjen fel, amiről hősünk visszaereszkedik… Volt tényleg minden! A későbbiekben azért visszább vettek a lendületből, inkább a zenéé volt a főszerep, meg persze a dumáé és a kötelező csajozásoké, mert hát ugye be kell röffenteni a női hormonokat, emberünk néha lement egy kis simi-tapit engedni a hölgyeknek.
Persze, nincsenek illúzióim, ennek a shownak (nem koncert!) minden egyes pillanata, még a legspontánabbnak hatók is jó előre meg lettek komponálva, egyedül a be-becsúszó hamis hangok (nem fiatal már, de azért szeretnék én így énekelni), meg egy helyen egy kisebb dalszövegtévesztés, amik nem voltak a receptben, minden más igen. Biztos vagyok benne, ha egy másik állomás műsorát néznénk meg, minden ugyanígy, vagy hasonló módon történne, de most mi itt és most voltunk, ez a fellépés nekünk szólt és mindenki nagykanállal zabálta az egészet. Igen, még én is.
Emberünk az átkötéseket nem kevés öniróniával tarkította, egy ízben, amikor elmondta, hogy minden műsort úgy ad el(ő), hogy a közönségnek az utolsó fillérig megérje a jegyár, még az alcímben elhangzó félmondatot is elejtette, miszerint „eljöttetek megnézni egy középkorú férfit rózsaszín mellényben, álló mellbimbókkal”. A képek amúgy nem csalnak, az este első felében piros susogósban volt. Nem mellesleg a bimbajait' személyesen is bemutatta Robbie, aki külön kitért rá, hogy nem fázik, nincs beindulva (oda is bökte, hogy körülbelül tizenöt éve nincs, amit azért kétlek), hanem egyszerűen csak úgy… vannak. Zseni volt amúgy, sírtam a röhögéstől, nem csak ekkor. Robbie-nak amúgy is a nyilvánvaló sármja mellett van egy ilyen jó értelemben vett "hülyegyerek" feje, ami miatt ezek a poénok külön jól állnak neki. De ugyanolyan lelkesedéssel beszélt a gyerekeiről, feleségéről, önbizalomhiányáról, szorongásairól, szóval volt mindig valami téma, amivel személyesebbé, emberibbé vált a történet.
Amit én viszont sajnálok, hogy a zene viszont nem korlátozódott a saját életműre, rengeteg fel- és átdolgozás került be a szettbe, már rögtön az elején is. Persze a buli szempontjából jó volt, de szerintem több RW nóta is elfért volna a két órában. A zenekari tagok bemutatásánál is, ahol mindenki nyomott egy részletet egy híres dalból, nos hiába szeretem a Paranoidot, meg a Hey Jude-ot, azért itt nem arra voltam kíváncsi. A New York, New York is kiváló dal, de itt nem annyira voltam kíváncsi rá, még ha emberünk jól is hozta – amúgy Ozzy énekét is, aki előtt le is rótta a tiszteletét a megfelelő helyen. Viszont volt a Supreme, aminek a videóját – több mint valószínű, hogy a Forma 1-es téma miatt – mindig is szerettem, persze a nóta sem kutyaütő. Igaz, egy szál énekkel indult csak, de a végén kerek lett, mint a Pirelli. Meg persze – egyértelmű, sőt, nyilván – volt Let Me Entertain You, Millenium, a ráadásban Feel, Angels (ez utóbbit többször megidézték az este alatt), úgyhogy szó nem érhette a ház elejét. Ahogy írtam, pár dal(részlet) erejéig Thom, majd Katie is visszatért a deszkákra a The Lottery Winnersből, előbbit némi megbeszélés alapján hatalmas ováció fogadta, ami jópofa geg volt. A dalsor többi részéből kimondottan erősnek éreztem a Love My Life-ot is, ahogy utána a tizenhét éves „önmagával” készített interjúval felvezetett Strong is vitte a műsort, úgyhogy azért elég kerek volt itt minden, főleg, hogy így utólag megnézve azért többé-kevésbé variálgattak a turné alatt a műsor dalain, ami gondolom már a fásultság elkerülése miatt is érdemes és érdekes húzás.
Szóval… Én nagyon jól éreztem magam ezen a showműsoron (továbbra sem koncert!), nagyon profin volt előadva, kivitelezve, megkoreografálva. Ha akarjátok, vonjátok be a rockerségi igazolványomat, de én úgy vagyok vele, hogy sok „nagy” rockzenekar tanulhatna egy-egy ilyen előadásból, hogy hogyan is kell ezt, hogy adják el magukat úgy, hogy annak minden pillanata élvezetes legyen. Robbie elmondta a koncert elején, hogy ha Jacko kinevezte magát a pop királyának és az is lett, ő a szórakoztatás királyának nevezi ki magát és az is szeretne lenni. Sikerült neki? Erre az estére mindenképp!
