Lehet bármilyen lelkes és elkötelezett a botcsinálta rockfirkász, néha egészen komoly nevek is a radar alatt maradnak. Így eshetett meg, hogy a Demon Hunter munkássága eleddig ismeretlen volt számomra.

Pontosabban addig, amíg el nem kezdődött az idei albumuk, a There Was a Light Here promóciója. Az előzetes kislemezek annyira megtetszettek, hogy végül felírtam őket a megjelenős naptáramba, most pedig röviden elmesélem, miért érdemesek a figyelemre.

A Demon Hunter abban a műfajban mozgolódik, ami – minden tiszteletem mellett – nem áll épp a legközelebb a szívemhez. Dallamos, lakossági US-metal, a Godsmack, a Five Finger Death Punch, esetleg a Shinedown felségvizein. Ha kedveled a felsoroltakat, ne habozz, a There Was a Light Here neked szól. Ha esetleg nem, akkor is érdemes tenni egy próbát, mert szerintem a Demon Hunter ezek mindegyikénél jobb, szerethetőbb.

Először is, a dalszerzői tehetségük kimagasló, továbbá nincsenek köztük irritáló figurák – ha ez esetleg számít. Számomra az a vonzerejük, hogy a sztenderd amerikai rádiómetált jó ízléssel ütötték fel olyan, inkább a vén kontinensen jellemző összetevőkkel, mint például rendes gitárszóló, vagy a három hangnál többet is tartalmazó dallamos refrén. Majd a marcona összhatást erősítendő, hozzáadtak egy kis extrém éneket is, de csak jelzésértékűen. A változatosságra sem lehet panasz, akár a „keménységi”, akár az érzelmi számegyenest nézzük – erre utal a címben hivatkozott Johnny Firpo idézet.

A legjobban az I’m Done sikerült, ezt egy videóval is megtámogatta a promóciós gépezet. Nagyon tetszik a hasonló szellemben fogant The Pain in Me Is Gone, vagy a szintén klipesedett Sorrow Light the Way is. A lemez egyértelmű csúcspontja a finálé, ami egyben a címadó is. Ez egy nagyívű lassú, és olyan megindító, szomorkás hangulata van, hogy bizony még az én hideg nappalimban is bedurrantotta a kandallót – ha lehetek ilyen költői. De akkor sem értem, miért kellett hatpercesre rétestésztázni, és fülhallgatóval azért lejön, hogy Ryan Clark énekes rendesen megszenvedett vele a felvétel során.

Hogy miért nem lesz mégsem Év Lemeze? Két-három dal nyugodtan maradhatott volna a vágóasztalon, az 56 percben prezentált tucatnyi tétel egyértelműen túlzás. Néhány motívumot többször is megmikróztak, és bizony olyan dalok is vannak, amikből csak annyi maradt meg, hogy Ryan valamit motyog maga elé. Ha ezektől eltekintünk, egy könnyen emészthető, szórakoztató rock-metal albumot kapunk a There Was a Light Here képében, ami a saját műfajában bőven a jobbak közé tartozik.