Ha akarnék, sem tudnék – pozitív végkicsengésű – párhuzamot vonni a jelenlegi hazai thrash metal underground és a műfaj mai lengyel leágazása között. Még itthon szökőévente (sem) bukkannak fel fiatal thrash alakulatok, addig Lengyelországban szinte minden második bokorban rejtőzik egy-egy, huszonévesek alkotta töltényöves brigád.
A német és a svéd undergroundban pedig az alműfajra specializálódott kiadók sorra ontják magukból az efféle lemezeket – jót és rosszat egyaránt. Ebben a körben elég csak a jelen kiadványt gondozó germán Dying Victims Productions-re vagy a skandináv Jawbreaker Records-ra gondolni.
Na, de vissza a lengyelekhez; a Lucille a Terrordome, a Gallower, a Black Host és a Sanity Control után egy újabb olyan név, amit érdemes feljegyeznem a külön bejáratú noteszembe. A kissé fura nevet választott Białystok-i négyes az 1985-ös sémák szerint vezeti elő a germán gyökerű, de bay area-beli hatásokkal is megfertőzött thrash metalját.
Azonnal adja magát a kérdés, hogy négy évtizeddel később mégis mi a pláne ebben az egészben?! A válasz pedig csípőből és hosszabb fejvakarás után is egyaránt az, hogy semmi. A magam részéről annyi kiegészítéssel, hogy ebben a műfajban nincs is szükségem semmiféle extrára. Épp elég egy jól megszólaló, mégis kellően archaikus, felpörgetett tempókkal elővezetett letámadás ahhoz, hogy azt mondjam, részemről rendben is van a dolog. Márpedig itt ez a helyzet.
A Lucille sztorija lassan egy évtizede íródik, az első életjelük egy szerzői kidásban megjelent kislemez volt. Ahhoz a 2021-es felvételhez nem volt szerencsém, a zenekar az európai thrash színtéren a Dawn Of Destructionnel mutatkozik be. Ehhez pedig nem is kerülhettek volna jobb helyre, mint a fentebb már emlegetett, a föld alatti mozgalomban a régi iskolás thrash/speed vonal elkötelezett támogatójaként jól ismert német kiadó.
A csapat magja 2022-től muzsikál együtt. A Ramone gitáros/énekes, Jugen korábban basszer, jelenleg dobos és Matthew basszusgitáros alkotta trióhoz idén csatlakozott K. Dragunov gitáros. Az első lemez ezzel a leosztással készült. A Vic Rattlehead és Knarrenheinz mutációjának végeredményét idéző frontharcossal ékesített borító egy régi iskolás thrashernek eleve jót ígér, jóllehet a részletgazdagságának és a kidolgozottságának hiánya hagy maga után némi kívánnivalót.
A zene ellenben nem egy Megadeth-Sodom keverék. A lengyelek számára a germán alaptrióból inkább a másik két horda, a Kreator, illetve a Destruction 1985 körüli dolgai lehettek a zsinórmértékek. A tengerentúli vonal pedig a korai Slayer, Possessed és Hirax-féle valójában van jelen a dalokban, mintsem a technikás énjét képviseltetve. A kissé hosszúra nyújtott hangszeres bevezető után a lassan építkező Brave New World képében egy epikus darabbal indul a thrashelés. Ramone bárdolatlan vokálja a manapság különösen aktív Katon W. de Pena (Hirax, Nefarious) orgánumát idézi. A zabolátlan Genetic Curse a Terrible Certainty-környéki Kreator vonalat villantja fel, a hasonlóan intenzív tempóra állított Prophets Of Disease-ön pedig némi crossover thrash is rajta hagyta nyomát. Ki kell még emelnem a szokatlanabb dalszerkezettel bűvészkedő Nightstalkert, a kvázi zenekari himnusz, Thrash Resurrectiont, illetve személyes kedvencemet, a sebességbajnok címadó darabot.
A maga valójában, de akár úgy is mondhatnám, hogy a saját mezőnyében ez egy jól sikerült stílusgyakorlat. Nem több, de nem is kevesebb annál. Ebben valamilyen szinten benne van az is, hogy a Lucille nem akar másnak, többnek tűnni, mint amit a promóciós fotó és a borító alapján várhatunk és remélhetünk. Retro thrash, a jobbik fajtából. Egyéb észrevétel hiányában csak annyit tennék hozzá, hogy a srácok legközelebb kicsit lefaraghatnának a dalok hosszából, ráállva az egészségesebb három-négy perces tételekre. Ha a profilodba vág a dolog, nem nagyon tévedhetsz a Dawn Of Destructionnel.
