1993 óta követem az egyesült királyságbeli doom/death metal csapat, a Paradise Lost pályáját, és megmondom őszintén, kevesen vannak a színtéren, akik a folyamatos útkeresés során tett kitérőik aszfaltján egyaránt betonbiztos lépeseket eszközöltek volna. Legyen az death, doom vagy gótikus, DM-es rock/metal, a Paradise Lostnak sosem kellett segítő kezet nyújtani egy-egy bizonytalan lépésnél, de csak mert nem tett ilyeneket.

Biztosan nem könnyű elfogadni azt, amikor egy kedvenced hol hörög, hol dallamosan énekel, hol pedig felváltva a kettőt. Ami viszont Nick Holmesék mellett szól, az az, hogy náluk a fő vezérfonal mindig is a keserédes, doomos dallamvilág volt, amelyből sosem engedtek. Ez a szomorkás, keserédes vonalvezetés 1988 óta a csapat cégére, ezért szeretjük őket.

Ha be kellene határolnom, hogy mely lemezeik szippantottak be igazán, akkor a Shades Of God-Icon-Draconian Times hármast jelölném meg. Ez részben azért van így, mert a banda kreativitása szerintem ebben az időszakban a plafont verdeste, de valahol betudható annak is, hogy tini éveimet ebben az időszakban tengettem, és a legmeghatározóbb hatások ilyenkor érik az embert.

A csapat tizenhetedik(!) stúdióalbuma (Ascension) szeptember 19-én jelent meg a Nuclear Blast gondozásában. Azért nem semmi szám ez. A tizenhét nemcsak palacsintából, de még sörből is sok. Hát még a napfényhiányos, esőfüggönnyel szegélyezett brit doom metalból, hehe. De komolyra fordítva, piszkosul örülök, hogy a PL még mindig szórja a szomorkás dallamszikráit.

Egyetlen negatívumot tudok csak felhozni az új albummal kapcsolatban, méghozzá azt, hogy túl lett hizlalva. Az egy óra szerintem egy kissé túlzás, de még ezzel sem lenne baj, csak éppen egy-két töltelék is becsúszott sajnos. Ütősebb lenne egy negyvenötperces anyag. Na de ez csak szőrszálhasogatás. Nézzük meg inkább, mitől is döglik a magamfajta doomszter!

Kellőképp hatásos, ahogyan indítja a lemezt a Serpent On The Cross. Greg Mackintosh szívbemarkoló gitármelódiái pillanatok alatt felfűtik a britek lassan negyvenéves, gigantikusra hízott kohászatát. Majd egy kis lendületet vesz a dal, de a szomorkás felleg nem távozik onnan, mert az mindennek a táptalaja, ami egy ilyen sötét intézmény üzemeltetéséhez szükségeltetik.

Ólomlábakon gördül be a fáradtan, megtörten zakatoló Tyrants Serenade, melynek gyászossága a régi Paradise Lost időket hozza vissza. De lehet ezt még fokozni: a Salvation ezt is túlszárnyalja reményvesztettség tekintetében. Zord, depis atmoszférájú doom monstrum a legjobb fajtából.

És akkor elérkeztünk az album csúcspontjához. Nem véletlenül lett a Silence Like The Grave kislemezként elpotyogtatva a korong beharangozásaként. A videoklippel is megtámogatott dal a Paradise Lost legszebb, legerősebb éveit idézi, megvan benne minden olyan összetevő, amely az aranykorban jellemezte őket. Piszkosul húz benne a riff, Holmes erőteljes éneke elsöprőbb, mint valaha, a dal kezdő, éjsötét tónusa pedig egyértelműen az Embers Fire-rel rokonítható.

Olyan átlagosan, szinte semmitmondóan prüntyögnek, szöszmötölnek Holmesék a Lay A Wreath Upon The World elején, hogy már semmi jóra nem számítottam a későbbiekben, de amikor felizzanak az erősítők és belép a női ének, akkor azért lenyugodnak a kedélyek. Na nem ez lesz a kedvencem a lemezről, de megjárja.

Egész jól működik a Diluvium doomos vonalvezetését megtörő zakatolás, mely akkora lendületet ad a dalnak, mint az öreganyám kotyogós kávéfőzőjéről lejött massza. Van még hasonlóan lendületes nóta az albumon, nem csak a gyászos cammogás a jellemző, ügyelnek rá a srácok, hogy ne üljön le a hangulat.

A Paradise Lost tehát, kissé megöregedve bár, de közel negyven év után is jól fenékbe billenti a szkeptikus metalrajongókat. A zenekar szimpatizánsai pedig úszhatnak a boldogságban, hiszen a banda ereje teljében van (mint mindig).