Az I Prevail az elmúlt években stabilan ott volt a modern metalcore élvonalában. A Lifelines indította el őket, a Trauma hozta meg a Grammy-jelölést, a True Power pedig végleg betörte a zenekart a mainstreambe. A Violent Nature már a negyedik nagylemezük, és egyben egy új korszak kezdete: Brian Burkheiser távozása után Eric Vanlerberghe maradt egyedül a mikrofon mögött. Ez a váltás végig érezhető az anyagon: ambiciózus, de hullámzó lemez született, ami egyszerre kapaszkodik a régi formulákba, miközben új irányokat is keres.
A nyitódal, Synthetic Soul, lassan építkezik: sötét, borongós hangulatból tör elő a lüktető dob és a pulzáló gitár, a szintetizátorok futurisztikus, már-már cinematic fénye pedig rögtön megadja az alaphangulatot. Vártam a folytatást és a második számnál elégedetten vigyorogtam, számomra az NWO, az album egyik legerősebb pillanata lett. Baljós, disztópikus atmoszférája, ötletes dobmenetei és digitális zajai olyan feszültséget teremtenek, amitől az ember ösztönösen összerezzen. A feszes ütemek, valamint a szaggatott riffek szinte vészjelzésként működnek, itt tényleg elengedik a féket, és megmutatják, mire képesek, ha nem ragaszkodnak a megszokott sémákhoz.
A címadó Violent Nature tovább fokozza az intenzitást, Vanlerberghe kegyetlen hörgése, mélyre hangolt, groove-os gitártémák és a feszes, pattogós ritmusok együtt a zenekar egyik legerősebb, leghevesebb teljesítményét hozzák az utóbbi évekből. Ezekben a pillanatokban az I Prevail tényleg harap és nem csak pózol.
Ugyanakkor a lemez érzelmi sebezhetőséget is kínál. A Rain az album egyik legjobban eltalált dala. Nem véletlen, hogy kislemezként is kiemelték, mert ebben a számban benne van minden, amit az I Prevail igazán jól tud. Egyszerre hoz érzelmi súlyt és zenei feszültséget, a refrén tényleg megérinti az embert, nem tolakodó, de hatásos, a breakdown pedig pont annyira harap, amennyire kell. Van benne valami őszinte kapaszkodás, ami máskor hiányzik erről a lemezről.
A középső szakasz viszont kissé leül. Az Into Hell rádióbarát hangzású és nem használja ki Eric erejét, a háttérvokálok popos könnyedsége pedig ellensúlyozza az előző dal agresszióját. A Crimson Clover, a kötelező akusztikus dal, bár szép, inkább csak kitöltésnek tűnik. Emellett Pray vagy Annihilate Me is olyan, ahol sok korábbi I Prevail számban látott klisék köszönnek vissza, és a lemez dinamikája szempontjából inkább csak átvezetőnek érződik. Mintha a zenekar tudná, hogy képes lenne valami újra, valami mélyebbre, de még nem meri igazán meglépni. Az ismétlődő struktúrák és a jól ismert sablonok visszahúzzák a lemezt a biztonsági zónába, pedig a banda már bizonyította, hogy képes frissebb, kreatívabb megoldásokra.
A végére viszont újra felpörögnek a dolgok. A God apokaliptikus káosszal rázza fel a hallgatót, Vanlerberghe minden hangját beveti, a dob szétszaggatja a teret, a gitárok letarolnak, majd a szám közepén a breakdown olyan súllyal érkezik, hogy egy deathcore banda is megirigyelné. A Stay Away könnyedebb kezdéssel indul, majd fokozatosan felpörög, és hirtelen véget ér – pont úgy, hogy egy pillanatra mindenki elgondolkozik, mit is hallott.
A Violent Nature tehát egy furcsa kettősség. Egyszerre próbálja bizonyítani, hogy az I Prevail továbbra is képes stadionokat megtölteni a metalcore legbiztonságosabb arcával, miközben apró jelekben ott van a vágy, hogy kitörjenek ebből a skatulyából. Ez nem mindig sikerül: van, ahol a kísérletezés megreked félúton, és van, ahol a sablon maga alá temeti az őszinteséget. De amikor betalál, akkor nagyon betalál. Ez az album ugyan nem forradalom, viszont egy fontos állomás. Egy olyan pillanat, amikor a zenekar már látja az új irányt, de még nem mert teljesen elindulni rajta.
