A Lacuna Coil a kétezres évek elején robbant be a nemzetközi metal élvonalába, és azóta is megkerülhetetlen szereplő maradt a színtéren. Október végén a Sleepless Empire turné keretében Budapestre érkeznek, mi pedig hosszú szervezés után végül Zoomon kaptunk lehetőséget beszélgetni Andrea Ferro énekessel. A frontember mesélt a zenekar új korszakáról, a közös munkáról Cristinával, a turnéra való készülődésről, és arról is, hogyan tud a Lacuna Coil közel harminc év után is friss és meglepő maradni.

RS: Ha visszamegyünk a kezdeti időkbe, mikor volt az a pillanat, amikor először érezted, hogy oké, ez nem csak egy hobbi, ez lehet valami egészen más, valami nagyobb is?  

Andrea Ferro: Valójában kb. 27 éve készítettük el az első demónkat, úgy ’96 vagy ’97 környékén. Addig a zene tényleg csak hobbi volt, soha nem gondoltunk arra, hogy ebből karrier lehet. A nagy váltás szerintem 2003–2004 környékén jött, amikor elkezdtünk turnézni Észak-Amerikában. Meghívást kaptunk Ozzytól az Ozzfestre, ahol olyan zenekarok mellett játszottunk, mint a Slayer, Slipknot, Black Sabbath és sok más nagy név. Ez volt az első alkalom, hogy igazán úgy éreztük, növekszünk. A Comalies című lemezünk 2003-ban kezdett igazán sikeressé válni Amerikában, és egy évvel a kiadás után Európában is. A Heaven’s Alive dalunk pedig nagyon népszerű lett a rockrádiókban. Rengeteg lemezt adtunk el és valószínűleg ekkor éreztük először, hogy nagyobb ligába kerültünk, és nemzetközi bandává váltunk. Ez az album több példányban fogyott, mint bármelyik másik, független kiadós metal-lemez akkoriban – nagyjából négyszer annyi. A számok hihetetlenek voltak: míg olyan bandák, mint a The Gathering vagy a Moonspell 100 000 példányt adtak el, mi 500 000 körül, mindezt négytagú zenekarként, független kiadóval. Akkor éreztük először, hogy talán tényleg megfogtuk az aranyhalat – jobb lemezszerződést kaptunk, és a pénz is elkezdett visszaáramlani. Ez egy olyan időszak volt, amikor szinte minden nap történt velünk valami új, folyamatosan nőttünk, és úgy éreztük, tényleg tartunk valahová.

RS: Mennyire volt nehéz zenei karriert építeni különösen ebben a műfajban Olaszországban, ott ahol a rock vagy a metal nem annyira népszerű? Vagy esetleg ma már más a helyzet?

Andrea Ferro: Őszintén? Most sem az. A metal Olaszországban mindig is nagyon underground volt. Annak ellenére, hogy mi eljutottunk egy magasabb szintre, nem voltunk folyamatosan a médiában, vagy nem kaptunk állandó támogatást. Néha kimozdultunk a mainstreambe, de csak alkalmanként. Általában a metal itt az Iron Maiden, AC/DC, Metallica, Linkin Park akik sok embert vonzanak, a hazai bandák viszont nem igazán vannak előtérben. Mi vagyunk a legnagyobb olasz banda jelenleg és amikor sikeresek lettünk, az valami olyasmi volt, amiről kezdetben álmodni sem mertünk. Olaszországban nem volt története egy ilyen típusú nemzetközi sikernek. Más országokban, például Németországban, már voltak olyan bandák, mint a Halloween, Scorpions, Rammstein, Guano Apes és sok más. Már létezett egy szcéna, ami eljutott Amerikába, vagy Skandináviába, vagy az Egyesült Királyságba. Olaszországból semmi nem érte el ezt a szintet hosszú távon, úgy, hogy folyamatosan növekvő pályán maradjon minden egyes kiadott lemez után is. Minden újdonság volt számunkra hiszen előttünk nem volt hasonló.  Kezdetben nem is álmodtunk ilyesmiről, mert azt gondoltuk, csinálhatunk pár lemezt, esetleg turnézunk Európában, de azt nem vártuk, hogy az Egyesült Államokban is sikeresek leszünk, világszerte turnézhatunk majd és rengeteg lemezt adhatunk el.

RS: És mit gondolsz, mi volt a titok, hogy mégis sikerült?

Andrea Ferro: Nem hiszem, hogy lenne egy nagy titok, inkább több tényező szerencsés kombinációja. Valami érdekeset és frisset kínáltunk az adott pillanatban, amiben benne volt a potenciál arra, hogy nagyobbra is nőhetett. Talán szerencsénk volt a megfelelő időzítéssel, turné- és menedzsment választással, de azért a kemény munkát is beletettük. Sok turnét csináltunk, különösen amikor elkezdtünk népszerűek lenni. Hónapokon át koncerteztünk a világban, folyamatosan úton voltunk távol az otthonunktól. Áldozatvállalás is persze, de először a lehetőség kellett hozzá. Összességében jó szerencse, megfelelő időzítés, kemény munka, jó döntések és a zenei irány kombinációja. Mi mindig kerestük a saját hangunkat. Kezdetben követtük a kedvenc bandáinkat – Paradise Lost, Type O Negative, Tiamat –, de később Christine bevonásával új irányokba indultunk, próbáltuk másfelé vinni a hangzásunkat. Vannak zenekarok, akik egy stílusban ragadnak, és ahhoz ragaszkodnak örökké. Mások pedig arra születnek, hogy kísérletezzenek, új utakat járjanak be, és közben másokat is inspiráljanak.

RS: A zeneipar, azon belül a metal világa rengeteget átalakuláson ment át, azóta, hogy elkezdtetek zenélni. Mi volt számotokra a legmeglepőbb változás – akár pozitív, akár negatív –, amit az évek során tapasztaltatok?

Andrea Ferro: Azt hiszem, a legnagyobb változás, amit megtapasztaltunk, az volt, amikor a fizikai formátum – a CD-k és bakelitek – átadta a helyét a digitálisnak. Ez volt a legnagyobb fordulat. Már 2006-ban kezdtük érezni, amikor épp megjelenés előtt állt a Karmacode albumunk.

Akkoriban kezdtek elterjedni olyan dolgok, mint a Napster, és ugye ott volt a híres Metallica–Napster per is. Mi is próbálkoztunk egy trükkel az EMI-vel: feltöltöttünk egy fájlt az Our Truth címével, de valójában csak fehér zaj volt benne – egy hét alatt három millióan letöltötték. Ekkor értettük meg igazán, hogy a világ más irányba tart. Az album ennek ellenére jól fogyott, bekerültünk a Billboard 100-ba, és több lemezünk is a top 20-ig jutott. De már akkor látszott, hogy minden meg fog változni. Mostanra talán jobb a helyzet, vagy inkább úgy mondanám: kontrolláltabb. Persze semmi sem ér fel az igazi CD-kkel vagy fizikai eladásokkal. Az a pénz, amit akkoriban lemezekből kaptunk, sosem fog visszajönni streamingből – főleg nem Spotifyból, Apple Musicból vagy Amazon Musicból. Egyszerűen nem fizetnek eleget, mert ez egy nehezen fenntartható üzlet. Rengeteg előadót kell kifizetni, és nagyon nehéz működtetni. Most viszont a koncertek lettek a fő bevételi forrás, és a merchandise is sokat hoz. Megjelentek a szponzorációk is, ami régen teljesen elképzelhetetlen lett volna – sőt, akkoriban még meg is szóltak volna érte, ha ilyesmit vállalsz. Ma viszont teljesen normális. Szóval ma már több irányból jön a bevétel, nekünk pedig alkalmazkodnunk kell, meg kell tanulni, hogyan maradjunk életben és vigyük tovább a zenekart úgy, hogy a lemezeladás már nem a fő forrás.

RS: Hogyan változott meg az évek során a rajongók összetétele? Milyen eszközöket használtok ahhoz, hogy minden korosztályhoz eljussatok?

Andrea Ferro: Azt hiszem, igazán szerencsések vagyunk a rajongótáborunkkal, mert mindig nagyon támogatóak, összetartóak és erősek voltak. Sokan közülük az évek során barátokká váltak, néhányan összeházasodtak, gyerekeik születtek – és még mindig aktívan jelen vannak a zenekar körül. Még ma is sok olyan rajongónk van, akik már a 2000-es évek elején csatlakoztak hozzánk, és szerencsére minden új lemezzel újabb követőket is sikerült megszólítanunk. Lehet, hogy néhány korábbi rajongót elvesztettünk, de nem sokat – inkább többen jöttek, mint amennyien elmentek.

Sok fiatal, új generációs rajongónk is van, akik az utolsó vagy az azt megelőző album révén találtak ránk. Így a koncerteken nagyon vegyes a közönség: nemcsak a mi korosztályunk van jelen, hanem idősebbek és fiatalabbak is. Ez fantasztikus érzés egy előadónak – amikor kiadsz egy új lemezt, és az embereket nemcsak az érdekel, amit húsz éve csináltál, hanem az is, amit most teszel le az asztalra. A rajongóink nyitottak a változásra. Minden lemezünk egy kicsit más, de a stílusunk mindig felismerhető marad. Sosem változtunk meg teljesen, de minden új anyagban igyekeztünk valami frisset, újat hozni. És a követőink elég nyitottak ahhoz, hogy velünk tartsanak ezekben az irányváltásokban, ami egy igazán különleges dolog.

RS: Amikor visszahallgatjátok a régebbi albumokat, mint például a Comalies vagy az In a Reverie, van olyan dal vagy pillanat, ami még ma is mélyen megérint, és hatással van arra, amit most csináltok?

Andrea Ferro: Igen, mindenképpen. Mindig is szerettük a zenénk atmoszféráját – tudod, azt a sötétebb hangulatot. Ez olyasmi, amit ma is próbálunk beépíteni, még ha nem is minden dalban. Még a keményebb számokban is igyekszünk olyan rétegeket használni – billentyűs hangszereket, vonósokat, csellót, hegedűt –, amelyek visszautalnak a klasszikus hangzásunkra. Számomra a klasszikus Lacuna Coil-hangzás három fő elemből áll: súlyosság, dallamos rockos megközelítés, és egy kis sötét atmoszféra. Ezek az alapjai a zenénknek, és ma is jelen vannak. Persze néha eltolódnak az arányok – van, hogy egy lemez vagy dal keményebb, máskor dallamosabb. Ez mindig az adott anyagtól függ. De ez a három elem az alap, és szerintem mindig ott lesz.

Úgy gondolom, hogy mi nem csak úgy változunk, hogy „változzunk”, inkább fejlődünk. Mindig felismerhető marad a zenekar – különösen, amikor Cristina és én elkezdünk énekelni. A két hang kontrasztja, ahogy együtt használjuk őket, az azonnal Lacuna Coil.

RS: És mi a helyzet az inspirációval? Korábban említetted a Paradise Lost-ot, a Type O Negative vagy a Tiamatot. Változott az inspiráció az elmúlt években? Hatnak rátok újabb zenekarok is?

Andrea Ferro: Igen, abszolút. Már a kezdetektől nagyon nyitottak voltunk. Akkoriban sok gothic metalt, doomot, sőt death metalt hallgattunk, de ugyanúgy ott voltak a kedvenceink között a Faith No More, a Korn, a Rammstein – és persze a klasszikusok, amin felnőttünk: Iron Maiden, AC/DC, Slayer, Metallica, Megadeth… mind-mind alapvető hatások voltak.

Mindig is nyitottak voltunk más műfajokra is – nem csak rockra vagy metalra. Szeretjük az elektronikus zenét is, és néha még a rap is hat ránk, még ha ez nem is mindig hallatszik ki egy dalból. De az érzés, a hangulat, amit egy másik műfajból elkapunk, át tud alakulni nálunk egy rock vagy metal dallá. Szerintem ez az egyik legszebb dolog, ami egy zenekarral történhet: hogy képesek vagyunk saját hangzást létrehozni, bármerre is indulunk – legyen az ritmikusabb, lágyabb, dallamosabb vagy keményebb, a zenekar hangzása mindig felismerhető marad. Ez már a második vagy harmadik albumunknál is így volt – talán a Comalies-nál kezdett igazán kialakulni az a hangzás, amit Lacuna Coilként azonosítanak. Hallani, honnan jövünk, de mégsem vagyunk ugyanolyanok, mint a többi zenekar.

Ma is hallgatunk új zenekarokat és sok mondern bandát fedezünk fel és követünk, ami mindig öröm. Nagyon szeretjük például a Sleep Token-t, a Spiritboxot, a Bring Me The Horizon-t. Nem ragadtunk le a múltban – szeretjük és tiszteljük a Type O Negative és a Paradise Lost munkásságát, de ugyanúgy izgatottan keresünk új inspirációkat. 2019-ben egy amerikai turnén például az akkor még nagyon fiatal Bad Omens nyitott nekünk, és a Nothing More is velünk játszott. Ma már mindkét zenekar hatalmas, és fantasztikus látni, ahogy felnő egy új generáció. Még tartjuk a kapcsolatot velük – öröm volt együtt dolgozni. Sőt, volt olyan is, hogy a Bring Me The Horizon melegítette be nekünk a színpadot.

RS: Most pedig már arénákat, stadionokat töltenek meg headlinerként... Tényleg nagyra nőttek.

Andrea Ferro: Igen, abszolút, és pont ez a szép! Látod, ahogy felnőnek – emlékszel rájuk, amikor még fiatalok voltak, kicsit éretlenek, aztán egyszer csak nagyot robbantanak. Velünk is hasonló történt, csak a mi dimenziónkban: kis olasz zenekarként indultunk, demókat küldtünk ki Európa-szerte, aztán egyszer csak ott találtuk magunkat világturnén, és abból élünk, hogy zenélünk. Nekünk is sikerült, a saját utunkon, és jó látni, hogy másoknak is megy.

RS: Maradjunk még egy kicsit az inspirációnál. Közel harminc év a színpadon és a zeneiparban – ez nem kevés és biztosan tartogat mélypontokat is. Volt olyan időszak, amikor nehéz volt megtalálni az ihletet, vagy beindítani a kreatív folyamatot? Mi segít ilyenkor átlendülni?

Andrea Ferro: Őszintén? Mindig nehéz. Még a legutóbbi albumunknál is sok idő kellett, mire rá tudtunk fókuszálni. Marco, a basszusgitárosunk – ő írja a zenét –, tényleg inspirációból dolgozik. Ha nincs meg benne az érzés, akkor nem erőltetjük. Néha fél évig is csak ülünk a gép előtt, és semmi nem jön, vagy csak olyan ötletek, amikkel nem vagyunk elégedettek. Aztán hirtelen megszületik egy dal, és beindul az egész – pár hónap alatt kész az album. Nemcsak más zenékből merítünk ihletet, hanem képekből is. Marco például gyakran vizualizálja az albumot írás előtt. Volt már olyan, hogy egyetlen rajz indította el az egész projektet. Máskor tévét néz hang nélkül, és zenélni kezd a látott képekhez. Az inspiráció bárhonnan jöhet – más zenekaroktól, képektől, filmzenékből. De erőltetni nem lehet. Ha erőlteted, az emberek érzik, hogy nem őszinte. Mi mindig azt követjük, amit érzünk. Ha az album keményebb lesz, hát az lesz. Nem próbálunk megfelelni másoknak, mert akkor hiteltelen lenne az egész.

RS: Igen, ez teljesen igaz. Térjünk át egy kicsit a munkára, az új albumra és arra, ahogy Cristinával együtt dolgoztok. Már olyan régóta énekeltek együtt, hogy teljesen természetesnek tűnik. Vannak még olyan pillanatok, amikor meg tudjátok lepni egymást – akár a színpadon, akár a stúdióban?

Andrea Ferro: A színpadon már pontosan tudjuk, ki mit csinál, ott ritkán van meglepetés. A stúdióban viszont mindig akad, mert ott folyamatosan próbáljuk feszegetni a határainkat. Marcus, a producerünk keményen hajt minket – új ritmusokat, vokálmintákat, hangokat kér tőlünk, Cristinától is. Egy új album mindig nagy kihívás, mert jobbá akarjuk tenni az előzőnél – intenzívebbé, erőteljesebbé. Ami sokat változott az évek alatt: ma már sokkal spontánabbak vagyunk. Régen görcsösen törekedtünk a tökéletes felvételre, most inkább az érzelmi töltetre koncentrálunk. Nem baj, ha nem hibátlan – a lényeg, hogy őszinte legyen, hogy megszólítson. Ma már az intenzitás számít, nem a hibátlan hang vagy ritmus. Régen a tökéletességre mentünk, most inkább az ízre, a hangulatra. Nem kell mindig azon görcsölni, hogy hibátlan legyen – sokkal fontosabb, hogy amikor meghallgatod, azt mondd: „Hú, ez ütős!”

RS: A Sleepless Empire kapcsán mennyi volt tudatos kísérletezés? Volt olyan dallam, hangzás vagy szerkezet, amit kifejezetten csak ehhez az albumhoz akartatok kipróbálni?

Andrea Ferro: A legtöbb kísérletezés most a ritmikai oldalon történt, főleg az én énekemmel. Sokkal ritmikusabb lett, mint korábban, és ezt direkt erősítettük, mert a dupla lábdob is gyorsabb, pörgősebb lett. Próbáltuk ehhez igazítani a groove-ot is, hogy amikor Cristina belép a refrénnél a nagy dallammal, az még jobban kiemelkedjen. Ezért rengeteget dolgoztunk a ritmusokon. Hangzásban nem tér el nagyon az előzőtől – nagyjából a Black Anima vonalán maradtunk, csak még erősebbre húztuk. Viszont Cristina sokkal intenzívebb magasakat énekel, és olyan hangokat is kipróbáltunk vele, amik tőle szokatlanabbak. A végén persze mindig visszatérünk a Lacuna Coil-hangzáshoz. 

RS: Ha egy dalt kellene kiválasztanod az új albumról, ami legjobban visszaadja a Sleepless Empire hangulatát, melyik lenne az, és miért?

Andrea Ferro: Többféle hangulat van az albumon. Ott van például az I Wish You Were Dead, ami sokkal dallamosabb, mint a többi. Aztán vannak intenzívebbek, mint az Oxygen, Hosting The Shadow vagy maga a Sleepless Empire. Középen van az In Nomine Patris vagy a Scarecrow. De ha egyet kell választanom, ami mindent összefog, az a Never Dawn. Törzsi hangzással indul, aztán jönnek a ritmikus, kemény részek, dupla lábdob, Cristina epikus éneke – minden benne van, ami most jellemző ránk, minden, ami igazán Lacuna Coil. 

RS: És most, hogy indul a turné – milyen érzés újra színpadra állni, és az új dalokat játszani?

Andrea Ferro: Nagyon jó, főleg Európában, mert már rég nem turnéztunk rendesen itt. Voltak fesztiválok, persze, de igazi turné nem volt. Szóval most nagyon fontos, hogy visszatérjünk, és végre egy hosszabb koncertsorozatot csináljunk. Készen állunk az új dalokra, és lesznek régi ritkaságok is, amiket eddig nem játszottunk. Más lesz a műsor, mint a nyári fesztiválokon: lesznek átfedések ugyan, de sok újdonság is. Próbáljuk lefedni a zenekar különböző korszakait, de a fókusz a Sleepless Empire-en lesz.

RS: A Lacuna Coilnak mindig is erős vizuális oldala volt – jelmezek, fények, színpadkép. Ezek az ötletek hogyan állnak össze? Ki találja ki a koncepciót?

Andrea Ferro: A koncepció tőlünk indul, aztán vannak emberek, akik segítenek megvalósítani. Például a jelmezeket olyan barátaink készítik, akik az olasz Star Wars cosplay hivatalos ruháit is csinálják – ők varrják a mi egyenruháinkat is. Van egy barátnőnk, aki főleg gótikus ruhákat tervez nőknek, ő csinálta az én szettemet is a legutóbbi és a mostani európai turnéra is. Dolgozunk különböző tervezőkkel, akik tudják, mit csinálnak, de az alapötlet mindig tőlünk jön. Például egy videóhoz kitalálunk valamit, aztán megtetszik az ötlet, összehozzuk a stylisttal, és ő megcsinálja nekünk egy új formában. Ez egy folyamat, de mindig mi indítjuk el.

Szeretünk változtatni a ruhákon, a megjelenésen. A legutóbbi album grafikáit egy olasz művész, Roberto Toderico készítette – minden dalhoz egy külön rajzot. A merch is tele van új elemekkel, különböző grafikákkal. Fontos, hogy a vizuális világ összhangban legyen a zenével – nálunk a koncert mindig színházi élmény is, nemcsak zenei. Szerintem amikor valaki eljön egy Lacuna Coil koncertre, az olyan, mint egy színházi előadás – nem csak hallod, hanem látod is a show-t. Fontos, hogy legyen benne egy kis szórakoztatás, egy kis látvány, egy kis zene – elsősorban persze a zene –, de az egész csomag együtt legyen ütős. Mi ezt szeretjük.

RS: Az mondjuk látszik, hogy időről időre változtattok, de van olyan vizuális elem, amit mindig megtartotok a színpadon?

Andrea Ferro: Nagyjából mindig igyekszünk változtatni. A hangszerek ugyanazok maradnak, de minden más változik minden új album ciklusnál, sőt, ha tudjuk, azon belül is. Nincs fix elem, amit mindig megtartunk. Most épp az európai turné színpadát tervezzük – még nincs minden véglegesítve, de szeretnénk, ha másképp nézne ki, mint eddig.

RS: És mennyire nehéz ma logisztikailag és anyagilag fenntartani egy nagy színpadi show-t? Országról országra, helyszínről helyszínre – mennyire bonyolult ez?

Andrea Ferro: Általában egy nagyobb dizájnnal indulunk, amit a nagyobb helyszínekhez tervezünk. Utána leegyszerűsítjük, hogy kisebb klubokban is működjön, és beférjen a turnébusz utánfutójába – sokkal olcsóbb, mint egy külön kamion. Ez mindig attól függ, hova megyünk. De próbáljuk okosan megoldani, hogy még a kisebb helyeken is legyen látvány, a nagyobbakon pedig nagyobb produkció. 

RS: A csapatban is van változás. Az új gitárosotok Daniele Salomone most áll igazi próba előtt – turnék, intenzív koncertek, utazós élet. Hogy látod, mennyire illeszkedik be, és hogyan változott a dinamika a csapatban, mióta veletek játszik?

Andrea Ferro: Eddig nagyon jól teljesít. Nyilván most jön az igazi próbatétel, Daniele még nem turnézott ennyit korábban. Nagyon jó zenész, de nincs meg az a tapasztalata, amit mi szereztünk az évek alatt, világjárással, turnézással. Egyelőre csak élőben játszik velünk, mert szeretnénk látni, hogyan bírja két-három év múlva, amikor benne lesz a turnézás okozta életmódváltásban. Fontos, hogy ő is jól érezze magát ebben. Eddig viszont minden rendben, remek választás volt. Nem sietünk hivatalossá tenni, mert neki is biztosnak kell lennie benne, hogy ezt akarja. Ha együtt utazol, előbb-utóbb előjönnek a személyes dolgok is – eddig szerencsére semmi gond nem volt. Szépen beilleszkedik, jól működik a csapatban.

RS: Jó hallani! Sajnos mindjárt letelik az időnk, úgyhogy két kérdés maradt. Mi a véleményed az AI-ról a zenében és a művészetben? Lehet kreatív eszköz, vagy inkább veszélyezteti az emberi alkotást?

Andrea Ferro: Szerintem most még egy nagyon hasznos eszköz lehet – ha okosan használod. Nem szabad lustán hozzáállni. Ha például grafikus vagy, és az AI segít gyorsítani a munkát, az rendben van. Vagy ha előre megnézed vele, hogyan nézne ki egy ötlet, mielőtt órákat rajzolnál – az is oké. De ha csak bedobod, hogy „csinálj nekem egy heavy metal borítót koponyával meg rózsával”, az már lusta megoldás. És azt nem szeretem. Mi például rengeteg időt töltöttünk Robertoval, a grafikussal – minden dalhoz elmondtuk, mit látunk benne, ő hozta az ötleteit, mi visszajeleztünk, és együtt dolgoztunk rajta, hogy a lehető legjobb legyen.

Az emberi tényező a legfontosabb – a hibák, a váratlan döntések. Az AI csak utánozni tudja, ami már létezik, miközben sokszor pont a hibákból születik valami új, a zenében is. Nem helyettesíti az embert, de erős eszköz. Mint minden eszköznél: rajtad múlik, hogyan használod. Szóval szerintem nem helyettesíti az embert, és remélem, soha nem is fogja. De nagyon erős eszköz. Mint minden eszköznél, itt is az számít, hogyan használod. Lehet belőle valami nagyszerű, vagy valami nagyon rossz – csak rajtad múlik.

RS: És hogyan képzeled el a Lacuna Coilt tíz év múlva? Nagyobb show-k új technológiával, vagy inkább a dalok nyers ereje lesz a fókusz?

Andrea Ferro: Nehéz megmondani, mert az évek csak úgy elszállnak. Néha úgy érezzük, mintha csak tíz éve kezdtük volna, pedig már jóval több. Nagyon gyorsan telik az idő. Szóval majd meglátjuk. Talán idősebb korban lágyabb irányba megyünk – akusztikusabb, vagy valami teljesen más. De ha egészségesek leszünk, és még tudunk turnézni, szeretném folytatni, ameddig csak lehet. Most még nem érezzük, hogy itt lenne az ideje váltani. Szerintem van még bennünk legalább tíz évnyi metal és keménység. Ha az élet úgy akarja, megyünk tovább, aztán majd meglátjuk, hova sodor az élet.