A Rootbrain egy nagyon érdekes zenekar. A tagok olyan bandából jöttek, mint a Triptykon, Profane Omen, Kuolemanlaakso. Igazi szerelem projektről van szó, ahol kapva kaptunk az alkalmon és a zenekar gitárosát Sami Helle-t faggattuk!

Ti magatok is „black grunge” zenekarként írjátok le a stílusotokat. Úgy érzem, ez ennél több, mert a grunge-elemek mellett sok dallamot és még némi szavannai hangulatot is hallok benne, ami kicsit a Black Tusk zenéjére emlékeztet. Mit jelent számotokra a „black grunge”?

Helle: A „black grunge” kifejezést reakcióként találtuk ki az emberek megszállottságára, hogy minden zenét apró dobozokba, műfajokba és alműfajokba tuszkoljanak. Ez az egész már eléggé nevetségessé vált, inkább az algoritmusokat, a lejátszási listákat és az üzleti oldalt szolgálja ki. A black grunge a mi anarchisztikus víziónk a kemény zenéről. Egyszerűen olyan zenét írunk, amit szeretünk, ami természetesen jön belőlünk. Persze van benne metal és grunge, de rengeteg más hatás is. A „feketeség” pedig természetesen jön abból a világból, amelyben élünk, és persze abból, hogy (többségében) finnek vagyunk – ami eleve hozza magával a melankóliát és a sötétséget. Ez a vérünkben van.

Én emellett erős hasonlóságot érzek a Life of Agonyval is.

Helle: Hallgattuk a Life of Agony-t az évek során, és mivel a ’90-es évek egyik meghatározó zenekara volt, talán számíthat némi hatásnak. Bár nem egy jelentősnek.

Az új albumot egy stúdióvá alakított faházban vettétek fel. Teljesen elszakadtatok a civilizációtól? Miért pont azt a helyszínt választottátok?

Helle: A mindennapi élet manapság elég hektikus: multitasking, rohanás, stressz, folyamatos érzékszervi túlterhelés. Ez nem az a környezet, ahol valóban kreatív lehet az ember. Mi mindezt ki akartuk zárni. A zenekészítés, a művészet, valami valódi megalkotása nem irodai munkaidő kérdése, és mi sem vagyunk gépek. Bele akartunk kerülni a „zónába”, hogy kihozzuk a legtöbbet a tehetségünkből, a kreativitásunkból és abból a különleges kapcsolatból, ami a zenekar tagjai között van. Ez nem egy on/off kapcsoló, hanem idő és nyugalom kell ahhoz, hogy megérkezzünk ebbe az állapotba, hogy elnémítsuk a zajt, és ugyanarra a frekvenciára hangolódjunk. A faház Thomas otthona volt az elmúlt években, és egy különleges hely, ami segít a megfelelő hangulatba kerülni. Ez a mi Rootbrain-főhadiszállásunk. A szauna, a hosszú beszélgetések, a nevetések, a sörözések, a közös főzések és a baráti pillanatok ugyanolyan fontosak voltak, mint az idő, amit ténylegesen hangszerrel a kezünkben töltöttünk.

Ahogy olvastam a kezdet nem alakult jól. Mennyire ijesztett meg ez titeket?

Helle: Halálra voltam rémülve. Nem kaptam rendesen levegőt, és nem éreztem a karjaimat. Féltem, hogy meghalok, és komolyan elgondolkodtam azon is, hogy vajon valaha képes leszek-e újra gitározni. Egy zavaró gondolatokból álló forgószél kavargott a fejemben.

És mennyire lassította le a felvételi folyamatot?

Helle: Nem annyira. Elég hamar meghoztuk a döntést, hogy a torzított gitárokat később, Santura németországi stúdiójában vesszük majd fel, mert nem voltunk teljesen elégedettek a faházban rögzített gitárhangzással. A dalok megkövetelték, hogy használjuk az ő zseniális felszerelését, erősítőit és hangfalait – hangosan megszólaltatva. Így a fő fókusz a vokálfelvételeken és -rendezésen volt, mert a faház különösen ideális környezet volt ezekhez. Ott vettük fel a basszust és az akusztikus gitárokat is. Nem volt kiadói nyomás, nem kellett semmilyen határidőt tartanunk, így teljesen logikus volt kicsit elnyújtani a folyamatot ahelyett, hogy siettünk volna és később megbántuk volna. Pár hónappal a faházas felvételek után elrepültem a Woodshed stúdióba, és ott rögzítettük az összes torzított gitárt. Néhány elképesztő napot töltöttünk ott mi, gitárosok, kihoztuk egymásból a legjobbat. És ez nemcsak a dalokkal való munkáról szólt, hanem komoly baráti összekovácsolódásról is. (Ahogy minden Rootbrain-szeánsz esetében.) Hosszú sétákat és beszélgetéseket folytattunk nap mint nap, mielőtt belekezdtünk volna a tényleges zenélésbe. Egyszerűen zseniális volt!

Mennyire befolyásolta a zenekart a krízised és a mélypontod?

Helle: Természetesen hatással volt a zenekarra. Mi nagyon közeli barátok vagyunk, és a köztünk lévő kémia kulcsfontosságú abban, ahogy a Rootbrain szól. Eleinte nem árultam el nekik, milyen súlyos a helyzet, nem akartam tönkretenni a teljes felvételi folyamatot, de mindannyian tudták, hogy valami nincs rendben. Nem voltam igazán jelen. Végül elmondtam, és mindenki megértette, hogy vannak nagyobb dolgok az életben, mint egy EP-felvétel. Például az, hogy életben maradjak. Aggódtak értem, és az elsődleges cél az volt, hogy újra „visszatérjek az élők közé”, mielőtt bármilyen értelme lett volna gitározni. Emlékszem, a kontrollszobában ültem a gitárral, próbáltam játszani a fájdalom ellenére, mire Victor rám nézett és azt mondta: „Tudom, hogy tökéletesen le tudod játszani azt a részt, de nem engedem, hogy most megcsináld.”

Ha egy fiatal zenész most hasonló fizikai vagy mentális problémákkal küzd, mit tanácsolnál neki a saját tapasztalataid alapján?

Helle: Soha ne add fel, de emlékezz rá, hogy segítséget kérni teljesen rendben van. Beszélj róla, ne szenvedj csendben, egyedül. Bár ha mindez velem fiatalon történik, akkor valószínűleg nem törődtem volna vele, csak makacsságból és erőből próbáltam volna átvészelni.

A címadó dal a gyászról és a megbocsátásról szól. Mi inspirálta ezt?

Helle: Apám halála és egy hosszú kapcsolat vége, amelyek egyszerre történtek. Különösen a halála hozott elő régi traumákat, és az első hullám a gyűlölet volt. Normális gyerekkorom volt 12 éves koromig, de aztán apám, aki szupertehetséges sportoló volt „soha fel nem adom” hozzáállással, eltörte a lábát egy focimeccsen – és ezzel elindult a lejtő. Minden összeomlott. Gyermekkorom hátralevő részét különböző nevelőotthonokban töltöttem, ami rengeteg problémával járt. Nagyon csúnyán is alakulhatott volna, de a zene megmentett. Később, fiatal felnőttként, amikor igazán szükségem lett volna egy apára, ő börtönben ült – és akkor a szerepek felcserélődtek. Hirtelen nekem kellett volna apának lennem, miután ő elvesztette a kontrollt. Ez túl sok volt. Hosszú történet, és hosszú folyamat volt, míg képes lettem megbocsátani neki, és ez egyáltalán nem volt egyenes út. Rengeteg ellentmondásos érzés. Elég egy egész albumhoz is.

Hogyan találjátok meg az egyensúlyt az akusztikus és a súlyosabb részek között egy dalban?

Helle: Egy dal tulajdonképpen megmondja, mire van szüksége – ha az ember ráhangolódik, és tényleg meghallja. Ez visszavezet ahhoz a kérdéshez is, hogy miért a faházban vettünk fel: le kell csendesedni, kiüríteni a fejet a modern élet zajától és káoszától. Egy dal történet, aminek megvannak a maga csúcspontjai és mélypontjai, különböző hangulatai és árnyalatai. Legalábbis a jó daloknak biztosan.

A négy dal közül az egyik egy Garbage-feldolgozás. Miért pont azt a számot választottátok?

Helle: Mert a Garbage egy rohadt jó zenekar! De hogy végül pont az a dal lett, az Wright hibája. Őt okolhatod! Először közelebb állt a mi verziónk az eredetihez, de egy hosszú próbatábor után, amit Thomasszal és Fat Tonyval töltöttünk, rengeteg olcsó finn borral (Libis) megspékelve, sikerült teljesen Rootbrain-dal formájába torzítanunk. R.I.P. Libis. Azt hiszem, már nem is gyártják.

Volt más dal is, amit kipróbáltatok vagy felvettetek, de végül elvetettétek?

Helle: Nem.

Mi volt a legmerészebb döntés, amit a Mothertomb készítése során meghoztatok, olyasmi, amit egy kiadó vagy más zenekar talán nem tartott volna jó ötletnek?

Helle: Mi nem így gondolkodunk, és a kiadónk, a Corpsepaint Records teljes művészi szabadságot biztosít nekünk. Másoknak megfelelni a zenénkkel sosem volt a célunk. A vélemények, amik számítanak, a zenekaron belüliek. A művészetalkotás nem egy ügyfélszolgálati munka! Ha tetszik az embereknek, szuper. Ha nem, hát van bőven más, amit hallgathatnak, és emiatt nem fogunk könnyeket hullajtani. Vég nélküli áradatban jön a tucat zene, és ennek egyik oka pont az ilyen birkaszemlélet. A francba ezzel! Ennél távolabb semmi sem állhatna a rock ’n’ roll lényegétől. Ahogy az egyik korábbi számunk szövegében is énekeljük: „NOT HERE FOR FRIENDS!”

Mennyire fontos szerintetek a kompromisszum? Úgy értem, meddig elfogadható, hogy egy zenekar több emberhez jusson el?

Helle: Kompromisszumokat leginkább a zenekar tagjai között kötünk, de ez inkább az időbeosztásról és hasonló dolgokról szól, mivel szétszórva élünk Finnországban és a világban. Művészeti téren kommunikálunk egymással, és demokratikusan állunk hozzá az ötletekhez, véleményekhez. A legnagyobb kompromisszum, amit azért tettünk, hogy több emberhez jussunk el, az az, hogy jelen vagyunk a közösségi médiában, és eltűrjük az olyan elcseszett platformokat, mint a Spotify.

Inkább lennétek kultikus kedvencek kevesebb rajongóval, vagy világhírűek kompromisszumok árán?

Helle: Az első opciót választjuk, bármikor. Gyakran hasonlítjuk a zenekészítést a főzéshez, mert sok a párhuzam. Én és Fat Tony profi séfek vagyunk, és a zenekar minden tagja szenvedélyesen szeret főzni. Ha népszerű ételt akarsz, csinálsz egy Big Mac burgert. Ha viszont imádod a gasztronómiát, és évtizedek óta csiszolod a tudásod, akkor lehet, hogy egészen más szempontok fontosak neked, mint annak, aki csak üzemanyagként tekint az ételre. Ugyanez igaz a zenére is. Ami nekünk kellemes a fülünknek, az teljesen más lehet annál, amit valaki keres, aki csak háttérzenét akar egy Instagram-sztorihoz, és életében nem játszott hangszeren. A jó étel időt és elkötelezettséget kíván, ahogy az értelmes művészet is. Talán ma egy teljes album végighallgatása, a szövegek és a borító felfedezése olyan, mint egy csúcsminőségű, öt fogásos vacsora, míg a végtelen háttérzene olyan, mint egy gyorséttermi drive-in. Ha a tömeget célzod, akkor a középszerhez nyúlsz, a megszokotthoz. Nem kísérletezel, nem feszegeted a határokat. Persze, ha a siker és a népszerűség a mi feltételeink szerint jön, az rendben van, de a zeneiparnak nincs szüksége még több „bitch”-re. Nem mintha hiány lenne belőlük.

Ha a Rootbrain egy ember lenne, milyen hibái lennének, és min változtatnál rajta?

Helle: Rendkívül impulzív, hangos, kiszámíthatatlan, érzelmes, brutálisan őszinte lenne, hiányozna belőle némi illem és alapvető higiénia, de mégis ellenállhatatlanul kívánatos és szerethető lenne. Egy belső konfliktusokkal teli csomag. Néha hetekre, hónapokra eltűnne, hogy kitisztítsa a fejét, aztán váratlanul visszatérne, meghívás nélkül, tele emberi ágyúgolyó-energiával. Semmit sem változtatnék rajta. Mindannyian tele vagyunk „hibákkal”, és pont ezek tesznek minket személyiséggé.

Ha a Rootbrain egy lakatlan szigeten rekedne, ki lenne az első, aki megőrül, és ki venné át a vezetést?

Helle: Victor lenne az első, aki megőrülne edzőterem és a rutinjai nélkül, miközben körülötte négy őrült finn találna valami módot arra, hogy rothadt gyümölcsökből alkoholt állítson elő. A vezető valószínűleg én lennék, Wright pedig másik esélyesként, mivel ő gyakorlatilag már most is egy lakatlan szigeten él, és hozzászokott a túléléshez. Valószínűleg építenénk néhány egzotikus hangszert, és rövid időn belül rendes bulit csapnánk. Különösen, ha én vagyok a főnök! Aztán egy óceánjáró hajó egyszer csak arra járna, meglátná Jules kockahasát a távolból, és kimentene minket. Szóval teljesen jól meglenénk.