Niklas Karlsson és zenésztársai elkészültek az ötödik lemezükkel, ami már egy nagynevű kiadó gondozásában lát napvilágot. Mennyiben formálódott a banda karakteres világa mindezzel?
A sajtóanyag szerint a Death Above Life egy új korszak kezdete, és jelentős változásokat hozott a zenekar életébe, de úgy érzem, ez a zenén alig érezhető. Az Orbit Culture következetes munkával olyan egyedi világot alkotott meg, ami egyből beazonosítható, és ebben semmilyen módosítás nem történt. Ha a lemezt közvetlenül az elődje után hallgatjuk, meg is győződhetünk róla: ugyanaz az atmoszféra jellemzi, hosszú, nehéz dalokkal, a kommercializálódás legkisebb jele nélkül. Bevallom, arra tippeltem, hogy majd az „In Flames találkozik a Metallicával” irányba állítják a hajó orrát, de alaposan rámcáfoltak.
Apró igazítások azért történtek, ami több gitárszóló, és még annál is több effekt formájában ölt testet, és megszületett az első Orbit-ballada is. Ha korábban groove-os, thrash-es, dallamos death metalnak címkéztük a muzsikájukat, egy ideje már az epikus és a monumentális jelzők is ide kívánkoznak. Az eddig citált zenei referenciák (Metallica, Gojira, Fear Factory) mellé nem túlzás, ha a Meshuggah-t is belevesszük a képletbe. Nem jelentéktelen körülmény, hogy a zenekar felállása 2019 óta stabil, tehát az underground ismertséget megalapozó Nija lemeznek már ez a négyes futott neki, majd átvészelték a covid-időszakot és a jó kétéves intenzív turnézást is.
Ha már változásokról volt szó, ezek inkább a produkciót és a háttérmunkát érintették. A Death Above Life már a Century Media gondozásában jelenik meg, amely kiadó a Sony Music családjához tartozik. Bár a felvételek ismét a zenekar házistúdiójában készültek, ezúttal egy külsős szakembert, Buster Odeholmot bízták meg a keverési és mastering feladatokkal. A cél a monumentális, filmszerű jelleg erősítése volt, és ahogy a végeredményt hallgatom, a könnyed befogadhatóság nem szerepelt a briefingben. Az album ismét 10 dalt tartalmaz, és az 53 perces menetidő is sejteti, hogy kifejtős, tartalmas csomagot kapunk az időnkért cserébe. Továbbra is igaz, hogy Orbit Culture-t hallgatni esemény, nem lehet csak úgy feldobni valamelyik lemezüket.
Intro nélkül, két gyors pörgetéssel és egy odaverős, cefet riffel indul az album. A csaknem hétperces Inferna mindjárt a lemez leghosszabb dala, összetett struktúrával, még magukhoz képest is súlyos témákkal, noha egyből felismerjük, hogy ők azok. A ritmusgitár a ’96-os, nu-metalos hangzást idézi, és specialitásukat, az agyament kiállást is bemutatják. A kettes Bloodhound alapanyagából teszem azt a Napalm Death jó kis másfél perces falbontást hozott volna össze, de ők inkább kifejtősre vették. Rusnya dalmonstrum lett, csúcsra járatott agresszióval, ezúttal nem a zenei finomságokon volt a hangsúly. Éppen emiatt számomra túl hosszúnak érződik.
Az alaphangszereket és az éneket is számtalan effekttel dobják fel, majd mindezt további elemekkel gazdagítják. Ha a téma úgy kívánja, akkor vonósok (hangmintái) lépnek be, máskor meg egészen tájidegen szintis textúrák. Nem új náluk az ilyesmi, csak még távolabb merészkedtek ebbe az irányba. Igaz ez az énekre is: Niklas eleve embertelen bömbölésre képes, amit a kütyük segítségével fakó, szürkés, szinte gépies hangorkánná alakítottak. Hallgassuk csak meg a The Tales of War első másfél percét! A Hydra azt példázza, milyen, amikor az egész dal egy hangfolyamra hasonlít. Úgy kezdődik, mintha egy sci-fi előzetese lenne, aztán csak terjed tovább. A közepén van egy rövid instrumentális téma, ami visszautal a lemezindító Inferna dalra – ezt úgy 5-6 hallgatás után szúrjuk ki.
A címadó dal bevezetőjében fület kényeztető, ahogy a két gitár válaszolgat egymásnak, és a zúzós, egy hangon döngetett riff, és az északias, alig torzított téma közösen úsznak tovább. Ha viszont javasolhatok dalt az első ismerkedéshez, a The Storm legyen: fogós a témája, nagyjából ugyanaz a riff, mint az énekdallam (lásd még: Black Sabbath), és azt a hardrockos fogást is elsütik, hogy a végén megismétlik a refrént egy terccel feljebb is. Csodálkozom, hogy nem ebből lett az egyik felvezető kislemez.
A finálé a zenekar első lassú száma, a The Path I Walk lett. A dal egy hosszú crescendo, zenei és érzelmi tekintetben is, a végén rövid csellós feloldozással. Eddig is hangsúlyos volt náluk a tiszta ének, amit Niklas sosem tagadott Hetfield-áthallásokkal adott elő, de ez most valami új. Még több érzés van benne, és a hangszíne is másmilyen. Extrémmetál hatalmas szívvel, és most nem ironizálok. Bámulatos darab!
A Death Above Life lemez letaglózó. Az intenzitása, az énekhang, a hangszerelés, a vizuális körítés – az egész csomag. Vannak rajta potenciális slágerek (mármint az ő koordináta rendszerükben értve), de ha értelmezhető refréneket, hagyományos módon íródott riffeket keresünk, nem minden dal szolgál ilyesmivel. Bár egészen az utolsó előtti dalig „karakterben maradnak”, a csomag amennyire lehet, változatos. Megvannak a blastbeat-es csikorgások (érdekes módon ezek is hosszúak), a még marconábbra vett, hangörvény jellegű dalok, és a számtalan témát, intrót, sőt, akár még gitárszólót is felvonultató összetett kompozíciók is, mint például a Nerve. Néhány témát szerintem túlírtak, volt, amikor azt éreztem, hogy „köszönöm, ennyi esett jól”, aztán jött még egy kiállás, egy harmadik versszak meg egy outro is. Önismétlésnek, töltelékdalnak híre-hamva sincs, ha vágnék is belőle (mert vágnék), az azért van, mert a 10 darab, átlag öt és fél perces dal egy dózisban embert próbáló.
Számtalanszor meghallgattam, és most úgy gondolom, hogy a négy és fél koponya méltányos, ami jelzi, mekkora zseni az anyag, és mennyire kiemelkedik a kortárs mezőnyből. Minden hozsannázást megérdemelnek, nem is kérdés, hogy a Death Above Life ott lesz az év végi 10-es listám első felében. Voltaképpen semmibe nem tudok belekötni, de ha egy lemez hallgatása előtt külön bemelegítő gyakorlatokat kell végezni, az azért még nem Reign in Blood – Master of Puppets szint. De nagyon közel áll hozzá.
Nemrég egy alapos interjút készítettünk Niklas Karlsson zenekarvezetővel. Ha olvasnál még érdekeseket a lemez születéséről, ITT találod.
Itt pedig a teljes lemez:
