Az előttem elsősorban blues rock orientáltként ismert LOTS Music időnként eltérő terepen is kalandozik. Tavaly tavasszal a NWOBHM hős Tygers Of Pan Tanget hozta el Budapestre, most meg a német prog metal színtér két prominens képviselőjét.
A Vanden Plast pont negyedszázada láthattuk idehaza a szépemlékű Summer Rocks fesztiválon, és a hallgatóság nagyrészt azokból állt össze, akik már akkor is ott voltak. A zenekar jó ideje átlagosan négyévente koncertezik viszonylag aktívan (az aktuális lemez ürügyén), és olyankor is leginkább Nyugat-Európára összpontosít. Alaposan kiéheztetett, s ennek megfelelően lelkes közönség fogadta tehát Andy Kuntzékat ezen a szerda estén. Az is igaz persze, hogy ilyen hosszú kihagyás nem segít az itteni tábor bővítésében…
Az Ivanhoe egyenesen első alkalommal jutott el Magyarországra. Az est főszereplőihez hasonlóan rájuk ugyancsak számottevően hatott az Images and Words - Awake korszakos Dream Theater, amellett a kora 1990-es évek Fates Warningja is. Ráadásul a kaiserslauterni kollégákkal egyszerre startoltak el anno 1986-ban – első három albumukon a Brainstormból ismert Andy B. Franck szerepelt! –, és a két formáció pályájának további találkozási pontja a Christ 0 rockopera színrevitele volt, ahol Mischa Mang énekes is közreműködött. Mischa 2003 és 2013 között állt az Ivanhoe frontján, erre a turnéra pedig beugró vokalistaként csatlakozott be.
Voltaképp ő hozta közel a banda muzsikáját a nagyérdeműhöz. Nyilván számított arra, hogy az emberek akkor és ott hallják először élőben ezeket a dalokat, ezért megsokszorozott energiával igyekezett minden jelenlévőt bevonni a buliba. Rajta kívül Richie Seibel billentyűs (lásd még: Them) adott komoly pluszt az akcióhoz a mániákus fejrázásával. Az oldalt felállított dobcucc és a szögletes, gépies dobjáték viszont nem vált a színpadkép, illetve az összhatás javára. A nyolcszámos műsor középpontjában természetesen a tavalyi Healed by the Sun album anyaga állt, de a Mang-korszak is képviseltette magát a záró Lifeline-nal. Korrekt teljesítményt nyújtott az egyedüli alapítóként megmaradt Giovanni Soulas basszer által működtetett csapat, csak előbbre jutni nemigen fog már.
Na nem mintha a Vanden Plas valamiféle sztár-státuszban létezne. Mint fentebb utaltam rá, kialakítottak egy számukra kényelmes munkatempót, és van egy adott földrajzi térség, ahol valódi tényezőnek tekinthetők. Ennek tudatában felettébb üdvös, hogy idén végre sort kerítettek Közép-Európára, azon belül hazánkra is.
Abban, hogy hovatovább negyven esztendeje töretlenül dolgozik a zenekar, kétségtelenül közrejátszik, hogy a tagság alig cserélődött. A váltások zöme még a felfutás előtt történt, majd 2023-ban több mint három évtized után távozott Günter Werno billentyűs, de az ő pótlása is abszolút zökkenőmentesen zaljott le. Bizonyára akadt, aki fenntartásokkal kezelte Alessandro del Vecchio érkezését; ami engem illet, megértem, ha belefáradt a Frontiers-futószalagmelóba (noha a Vanden Plasszal, a Hardline-nal és az Edge Of Foreverrel is maradt az olasz kiadónál), és valami tartalmasabbra vágyott. Úgy tűnik, klasszul is érzi magát Werno szerepkörében. Sőt, a háttérvokálokban szintén fontos feladatot teljesít.
A koncert első fele a jóleső múltidézésről szólt. A rockszínpadokon kívül a színház világában is jártas Andy Kuntz irányításával rögtön az első blokkban két dallal (Push és Far Off Grace) az ezredforduló előtti időkbe repített vissza a társaság. Mindjárt negyedik számként a dobszóló minimum furán vette ki magát, ám mivel utána még két régi remek (In You: I Believe és Soul Survives) következett, nem rágódtam ezen sokat.
A dobcájg körüli technikai zűr sem akasztotta meg az iramot. Igaz, emiatt két nótát fel kellett cserélni, de így a They Call Me Godnak egy különleges változatát kaptuk: ének-billentyű kettőssel indították a darabot, aztán a megfelelő pillanatban beszálltak a többiek is. Ezen a ponton alapesetben a tavalyi The Empyrean Equation of the Long Lost Things – Alessandróval az első anyag – három tétele jött volna egy tömbben. Ez most kényszerből borult, azaz a They Call Me God levált a Sanctimonarium - My Icarian Flight kettősről, helyére a Cold December Night ékelődött be, viszont szerintem ezt sem bánta senki.
Örök vesszőparipám a kérdés, mennyire jogosan nevezünk progresszívnek olyan előadókat, akik bizonyos előremutató, iskolateremtő művészek (az esetünkben mérvadókat az Ivanhoe kapcsán már nevesítettem) munkásságából merítve alkotnak minőségi kiadványokat, ám újítónak nem igazán tekinthetők. Itt azonban máris polémiába bocsátkozhatnék önmagammal, mert a Vanden Plas igenis képes volt kialakítani a saját hangzásvilágát, amely ha relatíve kötött is, azért biztosít annyi mozgásteret az ötösnek, hogy ennyi idő után se érződjön önismétlésnek, amit produkál.
Nem mellékesen a koncert is nagyszerű volt – vita lezárva.
