Miért? Uram, mondd el nekem, hogy miért vártam az évben ennyit erre az albumsimogatóra? Miért nem jutott előbb eszembe? A Down debütáló albuma, ami a rock/metal történelem egyik legjobb első lemeze idén már tényleg harminc éves? Ez azért durva. De akkor simogassuk meg együtt egy kicsit a Nola-t !

A fenti kérdésre a válasz pedig Pepper Keenan. Nem érted, mi? Azért Pepper Keenan, mert a Gibson TV pár hete rakott ki egy videót a gitárossal, aki a kedvenc riffjeit mutatja be bő egy órán keresztül. Mellette persze sztorizgat is egy kicsit, de megtanulhatjuk, hogy is kell játszani a klasszik Down és Corrosion Of Conformity riffeket. Na, ez a videó volt az, ami úgy seggbe rúgott most valamiért hangzás ügyileg, hogy három hete csak Downt és Type O Negative-ot tudok hallgatni. Oké, túloztam, beficcen néha egy kis ez meg az, de Anselmoék két albuma minden nap lepörög.

Mit tudunk errőlaz albumról? Legalább is én, mit tudok róla? Tömören és röviden, amikor a csillagok úgy állnak New Orleans-ban összejön pár haver, akik betépnek, isznak és közben marha jól érzik magukat. Az már totálisan mellékes, hogy a tagok, amikor megírták ezt a lemezt éppen a világ élvonal legjobb zenészei közt voltak emlegetve. Pepper nyilatkozta egyszer, hogy talán az első demó előtt csak párat jammeltek, próbáltak és úgy lett meg az anyag. A srácok nem akartak mást elmondásuk szerint, mint a zenéjükkel csak tisztelegni a Sabbath, a Saint Vitus és a Trouble előtt. Senki se gondolta, hogy ez a szupergroup TÉNYLEG működni fog, még akkor is, ha időnként Anselmo keresztbe tesz valahogy a karrierjüknek. Amúgy meg pontosan ez az, amitől működik ez a zenekar, ami miatt hiteles, ami miatt harminc év után is az egyik kedvenc lemezem a Nola. Éppen ez süt a dalokból, hogy itt nem erőlködés volt, hanem csak simán jól érzik magukat (erre amúgy a második Down II: A Bustle in Your Hedgerow album is jó példa, amit mindösszesen huszonnyolc nap alatt raktak össze és vettek fel) 

A Temptation's Wings az első másodperctől, az első rifftől megmutatja, hogy olyan soundot kapunk a nyakunkba, ami hivatkozási alap lesz később a jövő számára.Anselmo hangja karcol és egyből előszedi a magasakat is a polcról. Igen, annak idején még nem kellett nyújtózkodnia vagy kis sámlira állnia, hogy ilyeneket előkaparjon. De azért lássuk be, hogy harminc éve volt ez…persze, hogy a kis kópé Anselmo-nak időközben változott a hangja. Imádom ahogy rávezetnek minket a refrénre, annyira benne van az a hangulat, amitől fejhallgatóval a fejemen egyből bólintok egyet, legyek bárhol és bármikor. Mondjuk emiatt lebuktam többször a középsuliban, hogy az egyik fülemben ez a kazetta szólt, de teljesen megérte. Izgalmasabb volt a számomra, mint a szerves kémia. Mondjuk még most is jobban érdekel. Pláne, ahogy a dal felé totál elveszti a fejét Philip. Mennyit dicsérem az öreget már itt az első dalban, nem? De azért lássuk be, hogy van is mire. A Lifer-ben pedig csak folytatja, amit elkezdett. Hogy lehet ezt torokkal bírni? Mondtam már, hogy imádom ezt az albumot és a dalait? Egyszer csinált a zenekar egy riff-o-metert, hogy mennyi riffet használnak az egyik új dalukban (ez az EP-k idején volt) itt a cikkben az imádom szóra lehetne egy ilyen, de elkanyarodtam…

Szóval ahogy Pepper és Kirk együtt tudnak dolgozni az valami fenomenális! És ehhez hozzá jön még jimmy BowerPower-ja, ami…. A kiállás is a dal közepén nagyon jól ki van találva, pont a legjobbkor hívja fel magára a figyelmet. A Pillars of Eternity nálam sokáig egy nehéz szerzemény volt, anno nem is értettem, pedig remek kis dal. Anselmo duplázott éneke alig észrevehetően morzsolja meg a hallójáratokat. Csak azt érzed, hogy itt van valami csalafintaság, amit csak imádni lehet, de először nem jössz rá, hogy micsoda. A legjobban én itt éreztem a stílusában mindig is a PanterA hatást, amivel persze semmi gond nincsen, hiszen azt a zenekart is imádjuk. Nagyon élvezetes, ahogy a riffek zakatolnak és folyamatosan húzzák az ember fejét előre-hátra. Nem vagyok egy szóló mániás, de a Down gitárszólóit mindig is bírtam. De a legjobban azt szeretem, ahogy tényleg együtt lélegzik az anyag. A Rehab elejét volt már olyan, aki nem énekelte együtt Philippel? Ez a dal már egy előrébb mutató nóta, hiszen az alap riffek simán elférnének a következő albumon is. Úgy vagyok vele, hogy a kolomp eddig talán egy zenekarnak állt jól, pontosabban egy dobos tudta jól használni. Azt az egy embert pedig Vinnie Paulnak hívták, de Bower úr remekül és mértékkel használja ezt a hangszert. A Hail The Leaf-nek már a címe is sokat mondó, nem meglepő, hogy egy lassabb, húzósabb témákat tartalmazó végterméket kapunk. Na, meg a dal közepén hallható bong sem a véletlen műve, ahogy azt korábban Pepper is megfogalmazta, ők csak szórakozni gyűltek annak idején össze. Hasonló vonalon mozog a blues-os lüktetéssel megáldott Underneath Everything, ami amúgy bármelyik Crowbar lemezen is megállná simán a helyét. Ellenben csak ezután a dal után jön az, amitől a mai napig padlót fogok, ami miatt bármikor képes vagyok egy jókora headbangelésre, ami miatt volt olyan, hogy félre álltam az autópályán a kocsival és max hangerőn hallgattam. Eyes Of The South, a világ egyik legkirályabb átvezetésével, riffjével indul a zúzás. Számomra, ebben a pici részben, amikor beindul a dal, benne van minden, amit a stonerrock jelent. Ez az a pillanat, ami miatt anno Orange erősítőket vettem, ami miatt az első digitális erősítőmnél is az Orange hangzást kerestem, ez az, amit számomra a zene jelent, ahogy Phil is megengedi magának “Goddamn!” Nem akarok erről a dalról többet írni. Álljatok meg, csavarjátok fel a hangerőt és hallgassátok végig! A Jail egy remekül elhelyezett lassulás, ami egy az egyben Black Sabbath hatással van fűszerezve, nyilván egy tisztelgés is a metal zene atyai előtt. Hihetetlen, hogy a nyolcadik dalnál járunk és nincs egyetlen egy unalmas másodperc sem ezen a lemezen. Sőt igazán a lemez második felére vadulnak be a srácok. Hiszen érkezik a Losing All első körben. Van valaki, aki még nem énekelte ezt a refrént?  Ez az a dal, amit, ha egymás után többször hallgatok meg akkor sem unom meg. Imádom, ahogy Kirk és Pepper “összejátszanak” a két gitár valami fület gyönyörködtető módon van összehozva.

A Stone The Crow pedig megint egy olyan szerzemény, amit senkinek sem kell, szerintem bemutatni. A stoner világ egyik olyan klasszikusa, akár csak a Demon Cleaner a Kyuss-tól. Az a bajom a Nola-val, hogy egyszerűen megunhatatlan. Persze, vannak időszakok, amikor kevesebbet hallgatom, de valahogy mindig visszakúszik a lejátszóba. A Pray For The Locust tökéletesen vezet át minket az utolsó előtti dalra a Swan Song-ra. Anselmo még egyszer megmutatja a magas ordításait, mi meg csak csodálkozunk, hogy nem fogy ki a lendületből a csávó. A záró Bury Me In Smoke meg nemzeti himnusz lenne az elképzelt stonerrock országomban. Annyira zsivány, annyira hitványak a riffek, hogy nem tudod kiverni a fejedből. Nem is az… de folyamatosan csak bólogatni tudok rá. Sétáltam haza felé reggel és azt éreztem, hogy nem bírom ki, hogy a taktusok, a riffek elejére ne bólogassak. Tökéletes lezárása a lemeznek, egy tökéletes dallal.

Tényleg nem tudok hol belekötni a Nola-ba. Mondjuk nem is akarnék, de értitek…. Olyan korszakalkotó, stílusalkotó lemez ez, amivel mindenkinek találkoznia kellene legalább egyszer az életben! Én meg egy klasszikus beszólással zárom a soraimat. Thanks ! No, Thank you!