Az AFI sosem volt az a fajta zenekar, amelyik belekényelmesedne az aktuálisan elért sikereibe. Bátran tévedt idegen területekre, tágította önmaga és a stílusok határait. Hogy ez mennyire segítette a rajongótábora gyarapodását, azt nem tudom, de én a Sing the Sorrow lemezt tartom a csúcspontnak, az odáig vezető út volt számomra még zeneileg logikus.

A középiskolás hardcore srácok (Answer That and Stay Fashionable, Very Proud of Ya, Shut Your Mouth..) lázadó energiája átcsapott a legzseniálisabb Misfitset (Static Age) megidéző sötét, de karizmatikus punkba (Black Sails In The Sunset, The Art of Drowning), ami szerintem a banda két csúcslemezét eredményezte ebben az érában. Majd jött a Sing the Sorrow, ami Davey Havokék boszorkánykonyhájának egy olyan - mind zeneileg, mind külsőségeiben - zseniális, egyedi és bátor lépése volt, ami áttuszkolta az AFI-t a sztratoszférán, és meg sem álltak a mélyűrig.

A Decemberundergrounddal nálam túllőttek a célon, sok évre volt szükségem, mire megemésztettem és megkedveltem azt a lemezt. A Miss Murder egy annyira pofátlan sláger volt, amit azóta sem tudtam kiheverni. Ez persze mit sem számít, hiszen az addig többnyire klubokban fellépő AFI egyszer csak, ha nem is stadionokat, de többezres sportcsarnokokat pakolt dugig. És a kísérletezés nem állt le.

Mint egy identitását keresgélő tini, kalandozott lemezeivel (Crash Love, Burials, The Blood Album, Burials) a zenei univerzumban bolygóról bolygóra. És ugyan minden lemeznek voltak pillanatai, amik az újraértelmezett zenei skálájuknak a gyöngyszemei voltak, én nem kaptam meg azt a semmihez sem hasonlító érzést, amit mondjuk a Miseria Cantare/The Leaving Song Pt.II adott.

És ha azt hinnénk, hogy ennyi kaland, ennyi átváltozás már bőven kielégítette volna a srácok igényeit, akkor ők csak annyit mondanak: fogd meg a söröm! A Silver Bleeds the Black Sun egy újabb, eddig be nem barangolt galaxisba visz el minket. A new wave/dream pop/post-punk még eddig fel nem fedezett szépségeit dolgozza fel, úgy éjefájosan.

Az előzetesen kiadott Behind the Clock, de főleg a Holy Vision már jelezte, honnan is fúj a szél, de meghallgatva a teljes lemezt azt kell mondanom, hogy a Decemberundergroundnál elvált útjaink most ismét eggyé váltak erre az időre. Ott tartanak, ahova én is eljutottam, csak más utat bejárva. Ismerős a terep.

Végre nem azt érzem, hogy ha elismerem a zenei törekvésüket, egy 16 éves tinilány szintjére juttatom magam. Ez egy komoly, érett, sötét lemez lett, megcsillantva Jade Puget kiapadhatatlan kreativitását és virtuozitását vagy Davey Havok nem evilági énekhangját. A lemezt záró Nooneunderground úgy maradt ott a levegőben lógva, hogy azóta próbálom összerakni a puzzle-t. Mert ez határozottan AFI. De a Blasphemy and Excess akusztikus dallamai is. Úgy tűnik az AFI egyszerre MINDEN! Felemelő, sötét, lírai, dallamos, modern. Azt nem tudom, innen merre sodorja őket az univerzum, de a Silver Bleeds the Black Sun az a lemez, aminek meg kellett születnie. Ez így logikusnak tűnik.