12 éve már, hogy a metalvilágot alapjaiban megrengető grindcore alapkövek vokális atyja szélnek eresztette a Black Sabbath-gyökerekből táplálkozó doombanda, a Cathedral tagságát.

Setét, gyászos napra ébredt azon a reggelen a magamfajta doomszter, hiszen a brit alapcsapat korántsem öregedett még ki ebből a műfajból, csak hát ugye a belső feszültségek kisördöge, a kreativitás hiánya vagy éppen más egyéb finomságok idővel majdnem minden tagság közé beférkőznek és akkor jön a the end.

A Cathedral főnöke szerencsére nem vonult vissza a zenéléstől: több projektet is összedorianozott, de talán egyedül a With The Dead vitte tovább a Cathedral szellemi örökségét. Bár a WTD-től sem hallhattunk már jó ideje egyetlen ördögi dallamfoszlányt sem, Lee Dorrian és a Cathedral neve azonban ismét feltűnt a metalmagazinok hírrovatában.

Nemrégiben tűzték ki a hírfalakra, hogy a The Last Spire című utolsó albumuk producere, Jaime Gomez Arellano ráakadt egy elveszettnek hitt félórás hosszúságú Cathedral-dalra, melyet anno még a lemezhez rögzítettek, csak valamiért nem lett készre pofozva és a fiókban maradt.

Lee kapott az alkalmon és a saját kiadójánál, a Rise Above-nál ki is hozta a Society's Path With Satan című monstre eposzt. Az ember azt hihetné, hogy azért nem lett befejezve és kihozva  a születése idején, mert esetleg elvicceskedték, amolyan B-oldalas melléktermék, de korántsem.

Mondhatni, hogy a dal egy esszenciális Cathedral-kivonat, hiszen a a rétegzett, strukturálisan eklektikus kompozícióból több különböző nótalap is kikandikál. A személyes véleményem pedig mindössze annyi, hogy a dal egy szerelmes óda magához a Sátánhoz.

A szám eleje pokoli zajokkal, zörejekkel indul, majd pedig felizzanak az erősítők és a felszínre törnek a combos, málházós riffecskék. Templomi orgona hangszíne és Lee sátáni kántálása keveredik a sötét tónusú hangjegyek közé, majd lendületet vesz a dal és ezzel együtt annak pokoli motívumai is fakulásnak indulnak.

A Supernatural Birth Machine-érának hangulatvilága elevenedik meg a folytatásban, majd jön egy akusztikus betét, ezt zúzós riffelgetés követi, a záróakkord pedig egy újabb alámerülés a pokol bugyraiba.

Most, hogy kijött ez a dal, jöhetne akár egy újraegyesülés is. Hallod ezt, Lee?