Kirk Windstein számomra egy olyan karakter, akár Max Cavalera. Ha kiad valamit, azt kíváncsian meghallgatom. Nem érdekel, hogy korábban erősebb vagy gyengébb lemezzel látott el, adok neki egy esélyt és párszor megpörgetem az új lemezt. Így történt ez most is az Ethereal Waves esetében.
Kirk a számomra egy megkerülhetetlen doom/sludge/stoner figura, akárcsak a nagy spanja, Pepper Keenan. Tényleg legyen szó bármely zenekaráról nyitottan állok a dolgokhoz. A második szólóalbumának bejelentése viszonylag váratlanul ért, hiszen a zenész éppen turnézik Amerikában a Crowbar színeiben (miközben komoly hátproblémákkal küzd, ezért csak ülve tud a színpadra “állni”) mellette pedig elindította a zenekar TikTok csatornáját, amit amúgy masszívan merek ajánlani, hiszen Kirk nem tátogós playback videókat tölt fel (és igen, ezt még ők kezelik, nem egy management) ezek mellett pedig idén nagyban írják a Down új albumát. Mindent elmondhatunk, azt azonban nem, hogy unatkozna az idén hatvanas éveibe lépő zenész. Valahol azonban várható volt, hogy lassan a Dream In Motion folytatása is érkezni fog, hiszen öt év telt el a két album óta.
Az előző anyag címadó dala nekem nagyon bejött, imádtam azt a dalt, azonban a többi dalról úgy éreztem, hogy B oldalas Crowbar dalok. Kirk nem tudja meghazudtolni magát, hogy is tudna letagadni egy harminchét éves zenekart? Így egyértelműen itt vannak a lemezen a Crowbaros sludge jegyek is, ez főleg a hangzásban valósul meg, azonban én észrevettem két másik nagy hatást is. Illetve, szerintem ezek a zenekarok vannak még nagy hatással rá. Nagyon sok rejtett KISS-es megoldást hallottam, de ez nem is csoda, hiszen Kirk hatalmas rajongója Simons-ék zenekarának. De mindezt úgy hozza elő, hogy nem pofátlanul csókos megoldásokat használ, hanem sokkal inkább azok előtt tiszteleg egy-egy kis átvezetővel. A másik zenekar számomra a Beatles volt, és itt úgy gondolok a dolgokra, hogy sokkal egyszerűbben, szellősebben áll a dalokhoz. Nem olyan sűrűek, sokkal inkább van benne egy szellős megközelítés, ami nekem egyből a legendás zenekart juttatta eszembe.
Ezek mellett Windstein úr itt nem kíméli magát és egészen magas énekekkel is megpróbálkozik, amik az adott dalokhoz illenek, de első hallgatásra furcsák, noha várhatóak voltak, hiszen a lágy dallamok sem állnak távol a szakállas riff mestertől, gondoljunk csak például az Amaranthine című dalra, ami a 2014-es Symmetry In Black albumról az egyik kedvenc dalom. A lemezt hallgatva még két dolgon gondolkodtam folyamatosan. Értem, hogy ez nem Crowbar, de miért ne férne ott is el? A másik pedig, hogy totálisan értem, hogy ezek a dalok miért tűnhetnének furának egy elvakult Crowbar rajongónak. Tagadhatatlan a lemez, ha beraksz mellette ezer másikat akkor is egyből felismernéd, hogy ezt ő írta, de mégis van benne valami, amitől kicsit más. A kicsit más meg így az első hallgatásokra furcsa is, hiszen nem ehhez vagy szokva, ha szóba kerül Kirk neve. Az is biztos viszont, hogy ezek a középtempós dalok, ebben a felfogásban háromnegyed órán keresztül, engem nem szórakoztatnak, hiába a Type O Negative-os billentyűs kíséret, amivel amúgy remek atmoszférát teremt. A tíz dal nekem egyszerűen sok, pláne úgy, hogy mostanában Downt hallgatok állandóan. Ettől függetlenül nem mondom, hogy rossz album, azt se, hogy gyenge. Jó, az A Sinners Truth hoz némi életet az album közepébe, de addigra a lassú dalok már egy kicsit megroppantják a szemhéjamat tartó izmokat. Ellenben most így az album közben, hogy jussak némi lélegzethez meghallgattam a korábbi debütáló szóló anyagot is, ahhoz képest viszont klasszisokkal izgalmasabb, érdekesebb ez a lemez.
