Okkal savanyú a szőlő, mikor sok turnézó banda megtorpan Bécs magasságában és nálunk már nem teszi tiszteletét. Aztán olyan is van, hogy valaki eljön, csak kicsit korán érkezik (pl. Nirvana, Pecsa '89), vagy éppenséggel késéssel a csúcs korszakhoz képest. A Masters Of Reality a száraz tényeket nézve inkább az utóbbi kupacba kívánkozik, azonban a Gyűrűk Urából megtanulhattuk, hogy egy mágus sosem késik és korán sem jön soha. Pontosan akkor érkezik amikor akar.
Chris Goss a desert / stoner rock nagy fehér mágusa most látta elérkezettnek az időt, hogy többedmagával felénk kormányozza a turnébuszt, ami a legfrissebb The Archer lemez apropóján kanyarog Európában az őszi etapon. Az A38-as fellépés ráadásul igazi titkos bulinak tűnik, hiszen sem a banda honlapján, sem pedig a nagyobb információs oldalakon nem szerepel ez az állomás (pár közösségi bejegyzést meg a hazai csatornákat leszámítva persze). Szerintem egyébként fullos marketing mellett is titkos buli minden Masters Of Reality koncert, hiszen többnyire azok vannak képben a bandát illetően, akik a Kyuss vagy a Queens Of The Stone Age mentén kicsit mélyebbre ástak a sivatagi homokban és végül eljutottak a műfaj (egyik) ősforrásához.
Goss megtermékenyítő szerepe vitathatatlan, de nem csak a kult-faktor miatt kötelező látványosság egy Masters Of Reality koncert. Egyrészt a The Archer belassultsága ellenére is nagyon jó lemez, másrészt hiába melankolikusabb manapság a főnök, a torzító pedál csábításának nem tud ellenállni, de ne szaladjunk előre…
A szintipop-os Janosch Moldau-t töredelmesen bevallom, hogy szándékosan hanyagoltam amit utólag csak azért sajnálok, mert szegény Janoschunk vélhetően csak a pultosokat szórakoztathatta. Erre abból következtetek, hogy érkezésünkkor is csupán maroknyi ember lézeng a hajón (pár perccel a kilences kezdés előtt konkrétan 42 embert számolok a koncertteremben). Én bírom az intim hangulatú koncerteket és kifejezetten szeretem, ha szellős a nézőtér, most viszont tényleg azért szurkolok, hogy essenek be még néhányan, mert ez így roppant kellemetlen. Sajnos nem nagyon hízik a közönség, így kis túlzással itt most nincsen hátul, mindenki az első sorban áll.
Pontban kilenckor aztán villany leó és az intrónak használt infantilis Don’t Get Caught by the Huntsman's Bow taktusaira színpadra vonul a zenekar. A mikrofon elé készített székből már sejteni lehetett, hogy Goss ismét ülve játszik, így viszont legalább nem szúrja a szemét a kínosan pangó hajó gyomor. Fura látni ezt az egykor hegyomlásnyi fickót ahogy nehézkesen helyet foglal a gitárjával, az egész olyan mint egy szomorú blues dal a szebb napokat látott bluesman-ről aki már csak pár lézengőnek tolja a bluest egy kopott blues kocsmában.
Szerencsére nem kell ezen sokat romantikáznom, a Bowie-s hangulatú I Had A Dream már el is fújja a mélabút, az általában a ráadásra tartogatott The Blue Garden meg aztán nettó libabőr és legalább annyira mocskos rifforgia, mint ahogy azt a Flak ‘n’ Flight koncertalbumon Homme-al meg Oliveri-vel elkövették.
A tettestársak ezúttal Steven Janssens, aki hunyorítva kiköpött Johnny Cash, Paul Powell basszer, aki a családias légkörhöz méltóan a tévénézős mackójában tolta végig a show-t, de Aldo Struyf billentyűs sem zsenírozza magát mikor a jobb szélen suttyomban megvacsorázik. A dobok mögött Hoss Wright foglalt helyet, aki többek között Nick Oliveri mögött edződött a Mondo Generatorban és szerintem nagy megkönnyebbülés számára, hogy ebben a bandában nem a bebaszva őrjöngésről szól a rock ‘n’ roll (Janssen, illetve Struyf egyébként már nem először járnak a hajón, anno Mark Lanegant - nyugodjék békében - kísérték, illetve Struyf-nak van egy egészen kiváló zenekara Creature With The Atom Brain néven).
Szóval a gerincbántalmak dacára Goss jó formában van, a hangja továbbra is csodálatos és tök mindegy, hogy ül vagy áll, a boszorkányosan megírt azonnal tapadó riffjei erőlködés nélkül folynak lefelé a színpadról egyenesen bele az arcunkba. Ha csak a Third Man On The Moon-t játsszák el aztán összecsomagolnak, akkor se lehet senkinek egy rossz szava (egyébként eljátsszák és nyilván az egyik csúcspont), de van a tarsolyukban ilyenből még jó néhány, szóval a mágus dolog cseppet sem túlzó, mikor Chris Goss dalszerzői adottságairól van szó.
Nem tudom, hogy általában milyen fazon, most mindenesetre haverkodós kedvében van, kérdezgeti, hogy mi újság meg meséljünk már valamit, ahhoz viszont túl kompakt meg józan a közönség, hogy ebből nagy beszélgetés kerekedjen. Cserébe mindenki három ember helyett tapsol, én is így próbálom többnek látszatni magunkat, meg egyébként sem holmi kelletlenkedés megy a színpadon, szóval nem csak szolidaritásból jár az ováció.
Ahogy én hallottam a Welcome to the Western Lodge, Give Us Barabbas, Pine/Cross Dover hármasa valamiért büntiben van, helyette a Sunrise on the Sufferbus és a Deep in the Hole dalai adják a műsor gerincét a The Archer mellett, illetve a Rick Rubin által félreproducelt első lemeznek is igyekszik igazságot szolgáltatni a banda (én nagyon szuggeráltam, hogy az alt-country himnusz John Brown-t is eljátsszák arról a lemezről, így mikor Goss a nyakába vette a sok húros akusztikus gitárt meg felhúzta a slide gyűrűt már tudtam, hogy bevált a delejezés).
A Sunrise lemez dalait, mint a sodró She Got Me (When She Got Her Dress On)-t, vagy a trippelős Rabbit One-t nemcsak élmény élőben hallani, de borzongató belegondolni, hogy Hoss itt most Ginger Baker témáit üti, akivel anno a nagyember együtt verte a blattot a turnébuszban.
Ráadás nincs, de az máshol sem része a műsornak és úgy gondolom volt annyira kerek a program, hogy ne maradjon hiányérzet senkiben. Én egyedül ezt az érdektelenséget sajnálom, mert Chris Goss, illetve a Masters Of Reality jelentőségéhez mérten a csilláron is lógniuk kellett volna az embereknek, de úgy tűnik egy igazi blues-hoz méltó módon ma este a happy end elmaradt, amiért egyedül a katarzis kárpótolt.
Fotó: Oláh Péter / A38
