Jó sokáig váratta a publikumot a legendás thrash alapcsapat, végül öt és fél év után készült el a 14. nagylemezük, a Para Bellum. Amióta befutott a promóanyag, nem nagyon volt érkezésem mást hallgatni. 

Négy évtizedes pályafutásuk során történt egy s más a Testament háza táján. Chuck Billy énekes és Eric Peterson gitáros mellett számtalan zenésztárs megfordult már, de ők végig kitartottak a thrash metal műfajnál. A zenekar legutóbbi korszaka 2005 óta íródik, ekkor tért vissza Eric és a rákból kigyógyult Chuck mellé Alex Skolnick gitáros. Az intenzív turnézás mellett a nagylemezek már ráérősebb tempóban készültek, négy-ötéves albumciklusokkal. A Para Bellum jól illik ebbe a sorba (immár ötödikként), emellett úgy érzem, van egyfajta karrier-összegző jellege.

A legfontosabb újdonság, hogy ezúttal a többieknél egy generációval fiatalabb Chris Dovas dobol a lemezen. Ilyenkor szokás elsütni azt a nagyon eredeti fordulatot, hogy friss energiákat hozott a csapatba, de az ilyesmit én nehezen tudom a gyakorlatban értelmezni. Annyi biztos, hogy Chris a dalok összerakásából is kivette a részét: Eric-kel hosszabb időt töltöttek együtt a próbateremben, miközben a demókon, nótavázlatokon dolgoztak.

Nem is tudom, mikor hallottam ennyire sokszínű thrash lemezt. Sokszínű, de nem szedett-vedett. A rajongásig imádom a The Legacy, de főleg a The New Order lemezek nyers, tuka-tukázós szögeléseit, mégis szembetűnő, milyen sokat fejlődtek azóta. És nemhogy nem veszítették el a tökeiket közben, de növesztettek egy harmadikat is – ha élhetek ezzel a frappáns képzavarral. Chuck énekteljesítményére külön is felhívnám a figyelmet, bármelyik hangszínét használja, bitang erősen szólal meg. A thrash metalban alapértelmezett kiabálás és bömbölés mellett újra van tiszta, dallamos ének, az öblös hörgéseket már a Low / Demonic albumok óta megszokhattuk, sőt, black metalos károgást is hallunk. Ez utóbbit mondjuk nem erőltetném.

A For the Love of Pain mindjárt az elején akkora maflást ad a hallgatónak, hogy csak győzze kimozogni. Egyértelmű erődemonstráció jellege van, talán egy kicsit erőltetett is, mindenesetre pozitív meglepetés, és jó hallgatni. A dal közepén van egy kiállás, aminek olyan „alja” van, mintha hirtelen Alex és Eric is basszusgitárra váltottak volna. A riffek erősen merítenek a skandináv black metalból, és mintha átlógnának a kettes Infanticide A.I. elejére is. Végül az a dal inkább egy sodró deathrash henteléssé formálódik, mint amilyen a Dog Faced Gods volt a Low albumon. A téma a mesterséges intelligencia, gondolom, kell még egy kis idő, amíg minden művész szépen elmondja, hogy az AI hozza el az aktuális világvégét. Aztán szépen lenyugszanak, és találnak mást. A dal viszont remek, talán a legjobb a lemezen, bár ennek eldöntése nem egyértelmű, több jelölt is akad erre a címre.

Nem mondom, hogy nagy hagyománya van a Testament balladáknak, de azért akadt pár az évek során. A legismertebb a Return to Serenity azzal a sírnivalóan jó gitárszólóval. A Meant to Be is annak vérvonalából született, és szintén jól sikerült. A hangképét vonósokkal gazdagították, de a legjobb akkor is Chuck dallamos éneke. Volt már rá példa, hogy thrash énekesek ilyesmivel próbálkoztak, és nem mindig sült el jól. Ez a dal már régóta érlelődik a kamrájukban, már az előző lemez felvezetésekor is említették, csak akkor még nem formálták véglegesre.

A Witch Hunt első fele a hagyományos thrash-drukkereknek kedvez: itt aztán nincs semmi furfang, csak a piros zónáig felpörgetett darálás. Chris alaposan szétdobolja a dalt már az első másodpercektől kezdve, Chuck bömböl, majd – kicsit felrúgva a tradicionális felépítést – egy fura kiállás és egy jó hosszú szóló vezetik le az energiákat. A Nature of the Beast könnyedebb darab, és ha jól értettem, a játékszenvedélyről szól. Kevésbé szigorú megszólalással akár hard rock dal is lehetne, valahol félúton a Skid Row és a NWOSHM közt. Ilyen a Room 117 is, ebben már a verze is dallamos, közben meg Chris mintha két dalt dobolna egyszerre. Remélem, jó ideig velük marad, és nem száll be a Sepu-Trivium-Slipknot-mittudomén doboskeringőbe.

A Havana Syndrome rejti a zenei csemegéket, ugyanis több részlete is megidézi a korábbi dolgaikat. Az elején egy pillanatra felvillan az Electric Crown riffje, aztán a Practice What You Preach verzéje, majd a More Than Meets the Eye néhány megoldása tűnik fel, a végét pedig a Low pörgetése zárja le. A refrének alatt erőteljes visszhang-effekt van, mintha csak ’89-ben lennénk. Közben a dal kerek, önálló entitás, nem valami erőltetett öntribute vagy önfényezés. Ezek inkább rejtett ajándékok a törzsrajongóknak – köszönjük.

Ami az első benyomást illeti, a Para Bellum lendülete, dinamizmusa azonnal behúzza a hallgatót. A tíz hosszú dal végig nem ereszt, csak a közepére tett Meant to Be, és a végén hallható, ujjal pengetett levezetés (ezt valamiért külön kiemelték a sajtóanyagban) enged egy kis pihenőt. Aztán, ha többször is van alkalmunk alaposan meghallgatni, arra is jut figyelem, hogy milyen szuper riffeket írt Eric a dalokhoz, és milyen finom, muzikális szólókkal díszítette azokat Alex. Később előbukkan pár modernebb megoldás, ami mellesleg gond nélkül illeszkedik az összképbe – vagyis jó sokáig el lehet időzni a dalokkal, mire végre megtapadnak a hallójáratainkban.

A Testamentnek szerintem nincs rossz lemeze, és a Chuck gyógyulását követő újjáalakulásuk óta különösen nagy formában vannak. Nem tudom, nevezhetjük-e visszatérő lemeznek a Para Bellum korongot, de annyi biztos, hogy nagyon felszívták magukat a Bay Area veteránjai. Ahogy Rattlehead18 kolléga találóan megfogalmazta: olyan a végeredmény, mint egy saját best of – új dalokból. Kimagasló thrash album, megérte a hosszabb várakozást.

Itt pedig a teljes lemez: