Még mindig az államat keresem azután, amit a Bleeding Through leművelt ezen a hűvös, de kellemes októberi estén. Brendanék persze nem egyedül jöttek, még csak nem is ők voltak a fő attrakció, de nekem nagyon masszívan elvitték az estét. De volt ám itt más is! Indul a menet, ahol az örvény sosem zárult és ahol a BPM szám magasan tartásával, a közönség mozgásával körülbelül egy kisebb erőművet elláttak volna a zenekarok.
Kezdjük ott, hogy a mai árviszonylatokhoz képest félelmetesen baráti áron volt a merch, egy tízesért már koncerten, nemzetközi produkcióknál nem, vagy nem igazán találni pólót, de vinylt sem, szóval ezügyben le a kalappal a csapatok előtt. Láthatóan vették is a cuccokat a rajongók, nem hiába. Nekem mondjuk nem feltétlen jöttek be a minták, de aztán végül hosszas szemezés után én sem bírtam magammal. Megvitt a lendület, na!
A nyitózenekar szerepét most a Denial of Life töltötte be. A 2019 óta nyomuló crossover thrash zenekar műsora engem egyből levett a lábamról. Az énekeslány, Brenna az első pillanattól lekötötte mindenki figyelmét, úgy kajabált’, mint a fába szorult féreg, emellett jött, ment, tombolt, vigyorgott (szerintem nem én voltam, aki végig azt várta, vajon mikor esik ki a cicije abból a ruciból, de ez nem történt meg). Hozzáteszem, nem csak ő, az egész zenekar láthatóan nagyon jól érezte magát, már itt olyan csatornák nyíltak meg energia terén, amit előzenekar azért elég kevésszer képes produkálni. A debütlemez pár nótája mellett azért kaptunk egy rövid Slayer egyveleget is a miheztartás végett, de gyorsan hozzáteszem: a saját nóták is iszonyat karcosak, ha nem voltatok ott, gyorsan csekkoljátok őket! Nagyon barátságos, emberi zenekarról van szó, persze ezzel kontrasztosan egy durván karcos zenével felfegyverkezve. Nem győzöm hangsúlyozni: príma nyitány volt, remélem, fognak még erre járni! Az igény már most megvan.
Matt Fox és a Shai Hulud már komoly tapasztalattal rendelkezik Magyarországról, igaz legutóbb majdnem tíz éve fordultak meg itt. A szinte követhetetlenül változó felállású zenekar most a második lemezüket feléneklő Geert Van Der Veldével turnézik, így egy ismerős arc néz vissza a mikrofon mögül. A buli dallistája szépen szemezgetett az életműből, ment is a pogó, a mosh, a two step, amit csak szeretnétek – a pit folyton nyitva volt, ha valakinek kedve szottyant volna mozgolódni – nekem valami mégsem volt kerek: a gitárok, főleg a dallamosabb részeknél igencsak eltűntek. Ráadásul Matt is igencsak megkopott, úgy kellett nézni, hogy tényleg róla van-e szó, de hát igen. Hangszeres téren amúgy most stabilizálódni látszik a csapat, a tagok pedig igen jókedvűnek tűntek, repkedtek a mosolyok, jöttek-mentek a deszkákon fel-alá, érezni lehetett, hogy most JÓ a hangulat a csapaton belül, megvan az egységességhez szükséges kraft.
Amúgy, ha már egység, itt jegyezném meg, hogy a négy banda egy színpadi cuccal nyomta le az estét, csak a pergőket és cineket cserélték a dobosok a maguk kedvére, ami egy tök jó megoldás volt szerintem. Egyrészt nem kellett sokat pöcsölni az átállásokkal, mindössze 15-20 perces cigiszünetek voltak, másrészt kijött az is, hogy micsoda összetartás van a négy formáció között. Respekt!
Bleeding Through. Még mindig bizsergek, ha visszagondolok, pedig nem volt annyira sok idejük nekik sem. Leszögezem, vártam ezt a fellépést, mint a messiást, hiszen a The Truth annak idején nagyon, de nagyon beleégett a lejátszómba (a megjelenés nyarán napi szinten legalább egyszer lement az album, később váltott műszakban a Slayer Christ Illisionjével), de valamiért eddig még nem láttam őket élőben, ami igen komoly mulasztásnak minősül. Na, persze így legalább nem volt kérdés a megjelenése, végre összejött amire vaduló pubirocker korom óta vártam. Igen komoly és igen tömény dalsorral készültek Brendanék, az első másodperctől fogva robbant az egész hely, mintha a világvége előtti utolsó esténk lenne és már semminek semmi tétje nem lenne. A pit itt sem zárult be egy pillanatra sem, itt is two step, mosh, a frontember kérésére csak lányokból álló mosh is volt, egy alkalommal még cigánykerekezni is látni véltem valakit. Ahogy írtam, robbant az egész ház, nem beszélve arról, hogy tényleg micsoda hangulat volt. Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni.
Kegyetlen egymásutánban támadtak a slágerek, meg az új lemez sláger aspiránsai, a láthatóan vidám és pörgős énekes, aki többet volt a közönségben, pontosabban a darálóban, mint a deszkákon, úgy navigálta a közönséget, ahogy csak szerette volna, láthatóan élvezte is. Demmelné Marthával jó kis duót alkottak felkonfok és ének terén is, igaz azért utóbbiban mindkét fél részéről voltak hamis pillanatok. De ez cseppet sem érdekelt ezúttal.
Imádtam minden percét, minden másodpercét a Bleeding Through műsorának, nem is akarnék kiemelni kedvenc pillanatot. Persze ha nagyon akarnék panaszkodni, belőném, hogy nem volt például Love In Slow Motion (tudnék még sorolni pár favoritot), de így is akkora libabőrök nőttek nem egy alkalommal a kezemen, hogy nyársalni tudtam volna velük. Csak bízni tudok benne, hogy hamarosan egy teljesértékű műsorral fognak majd visszatérni Magyarországra, mert az én részemről igény az rendesen lenne. Basszus, még mindig beleborzongok ebbe az egészbe, nem tudom, mikor voltam ennyire pozitív energiától feszülő, az utolsó másodpercig a robbanás határán táncoló bulin. Már nagyon hiányzott, egy időre biztosan feltöltött ez a szűk óra. KÖSZÖNÖM! Csupa nagybetűvel!
A Darkest Hourt sem most láttam legutóbb, pedig aztán John Henryék járnak erre elég sűrűn. Persze be is kell vallanom, szívesen hallgatom őket, de nem élvonalas kedvencem az ötös muzsikája. De azért minden tiszteletem az övék. A harminc éves fennállásukat ünnepelték ezen a kanyaron, ami nem kis teljesítmény (nem az ünnep, hanem a tény, hogy ilyen régóta nyesik neki), meg is rámoltak minket rendesen az életmű különböző szeleteiből. Az írás eddigi részéből kiderülhetett, hogy eddigre én már „nagyon boldog” voltam, így a szitu hasonló volt, mikor a Car Bomb után az Animals As Leaderst néztem a hajón: már csak levezetésnek, kvázi ráadásnak tűnt az egész, csak álltam hátul és mosolyogtam, mint aki az átszerelés alatt valahogy benyomott egy finom, legalább kilós gyros tálat.
Itt is osztották a számokat, mintha nem lenne holnap, tényleg szinte egy perc szusszanást nem engedtek a közönségnek, max annyit, hogy John elmondja, mennyire szereti Budapestet, bár nem tudom, hogy ez vajon minden városban így van-e. Most itt, ezt így elhittük neki, nekik. Itt is akksit lehetett volna tölteni a zenekarral és a közönséggel, aki még itt is bírta, az előtt megemelem az összes kalapomat. Na, nem mintha a Darkest Hour ezt nem érdemelné meg.
Kifelé még sikerült elcsípni, hogy a már az este rájuk eső részén túllevő zenészek kint voltak az előtérben és készségesen fotózkodtak, dedikáltak, beszélgettek. Nem egyedi dolog ez, persze, de mégis ezután az egész után még egy extra mosolyt kapott ez az este és az, amit ez a négy zenekar produkált. Ha lehetne, ezt a bulit is átélném újra, bármikor.
Nem is tudok mást mondani: ez az este az underground összetartás, a közös energia és a pozitív pillanatok tárháza volt, amibe talán nem is lehetett egyáltalán belekötni. Ha minden koncert ilyen feelingekkel menne le, egy szava nem lehetne az embernek. Persze lehetnek mindenkinek rosszabb napjai, itt viszont mindenki a csúcson volt és olyan töltetet szabadított rá a közönségre ez a négy csapat, amit ritkán lehet érezni. Viszont cserébe ők is visszakapták a magukét, haha! Zseni volt!
Fotók: Varga László. További képeket ITT, ITT, ITT és ITT találtok.
