A Frayle az a zenekar, amit a megszületése óta nyomon követek bármi is történjen. Olyanok vagyunk, mint egy igazi család, a nehéz időkben is ott vagyunk egymásnak, hogy együtt sírjunk, ha kell. Az utóbbi években ebből jutott jócskán, de most itt van a Heretics & Lullabies, amivel talán végre eljöhet a mosolygás ideje.

Kíváncsi voltam ezért utánanéztem. A zenekar The White Witch anyaga 2018. április elsején jelent meg, április 18-án nálunk már olvashattál erről az EP-től. Szerintem, elmondható, hogy eléggé hamar megtaláltam ezt a zenekart. Már akkor is azt írtam, hogy “Megbabonáz Gwyn hangja az első perctől fogva és valami nagyon mély melankóliát érzel ki belőle. “ Ez az évek múlásával nem változott, csak egyszerűen nem sikerült annyira átadnia a zenekarnak, mint szerette volna. Emlékszem, hogy az 1692 konkrétan hatalmas csalódás volt, a három évvel ezelőtt megjelent Skin & Sorrow pedig úgy elment, de nem volt meg benne az a varázs, mint a fehér boszorkány esetében.

A Heretics & Lullabies-nek így nyilván kétségekkel álltam neki, de sokadik hallgatás után is azt kell mondanom már az elején, hogy a zenekar visszatalált a boszorkányhoz. Az előző két lemez sokkal inkább nevezhető egy útkeresésnek. A kísérletezés rossz szó lenne rá, mert nem változtattak az elegyen igazából, csak kicsit lapos, unalmas dalokat írtak. Ellenben most minden megváltozott. Újra előkerült a boszorkány főztje és a közel háromnegyed óra, számomra zseniális lett. Tíz dal található a lemezen, amiből egy egy Lana Del Rey feldolgozás, ami amúgy zseniálisan jó lett, de amúgy a többi dal is… Mindig van valami, ami leköti a figyelmet, és nem akarom levenni a fejhallgatót.  Folyamatosan azon kapom magam, hogy újra és újra meghallgatom a lemezt, ha van rá lehetőségem.

A Napalm Records gondozásában megjelent lemez gyönyörűen szól. Kívánni se tudnék jobb soundot, legyen az a kocsiban található régi lejátszó, vagy a fejhallgató itthon, esetleg a kis tíz éves kihangosító. Tetszik ahogy szól a lemez, nem tudok sehol sem belekötni és végre a dalokba sem. A nyitó Walking Wound egy az egyben felhozza a régi dalok hangulatát, amit megszerettem. Nem tudom, hogy Gwyn, hogy a francba tud így énekelni, de évek óta nem hallottam hozzá hasonló női éneket, ami ennyire kísérteties lenne, ennyire megbabonázó. Apropó felállás, a zenekar most négy főre bővült, de a fő dalszerző továbbra is Sean. Az első dalban imádom azt a részt, amikor a dal harmadához érve bejön a tamos rész és átmegy az ének suttogásba, ezután pedig visszaköszön a refrén. Ahogy pedig a nyers énekkel ér véget a dal, hogy felvezesse a Summertime Sadness-t, az zseni. Én viszonylag nyitott vagyok több stílusra, így Lana Del Rey neve nem volt ismeretlen a számomra. A dal alapjaiban sem rossz, de amit a Frayle művelt vele az valami csoda.

Azt hinné az ember, hogy egy ennyire erős megoldás után biztosan majd megpihen a zenekar, nem pazarolja a puskaport és majd elevickél egy-két dalon keresztül. A Boo már csak a címe miatt is érdekesnek tűnt, hogy vajon ezt komolyan gondolták-e. Aztán a dal az első pillanattól kezdve az egyik kedvencem lett, amit már megszámolni se tudok, hogy hányszor pörgettem le. A tamos nyitánnyal remek alapot kap a dal, hogy utána a butácskának tűnő refrén, olyat sújtson a mellkasomra, hogy utána ne tudjak felkelni. Ráadásul a refrént megelőző gitártéma valami eszméletlen király! Sean Boo-ja meg valami hihetetlen megnyerő, de után ahogy besegít Gwynnek is remek megoldás. Nem gyakran halljuk a hangját, de amikor igen, akkor rendkívül megnyerő!  Ezek után tényleg mire számíthatok még? Aztán jön a Demons….egy az egyben haladunk a megkezdett ösvényen, nincs üresjárat, egyik dal sem lapos. Noha ez a szerzemény, mintha kicsit lassabb lenne, mint a többi, Gwyn hangját úgy megcsavarják, hogy totál bekattan tőle a hallgató. Nem tudom, hogy melyik sávra, melyik layerre figyeljek mert együtt valami olyan egyedit alkot, ami már régóta hiányzott az életemből. Még ki kell emelnem a Hymn for the Living-et, aminek a vége totálisan magába szippant minden hallgatáskor megbabonáz. illetve itt van a Run, aminek a skálája valami közel-keleti hatású lehet, de…szavakat se találok, hogy mit érzek a hallgatása közben. letaglóz, bele esem mélyen az albumba és nem is nagyon tudok ebből a gödörből szabadulni. Sean még az album vége felé egyszer besegít az énekben a Heretic-ben, ami ezáltal egy olyan erős, karakteres dal lett, hogy mondhatnám azt is, hogy kár a lemez végére hagyni, de minden dalban van valami hasonló, ami miatt imádni lehet.

A végére már csak egyet tudok mondani. Könyörgöm, hozza el ezt a bandát valaki Európába, komolyabb távokat is megtennék, csak láthassam végre élőben is őket!