Nehéz úgy megemlíteni a Better Lovers formációt, hogy ne nosztalgiáznánk, vagy ne morzsolnánk el egy-egy könnycseppet a múlt zenekarain. Tagadhatatlan, hogy az Every Time I Die hagyott maga után némi hiányérzetet, akárcsak a The Dillinger Escape Plan Greg Puciato nélkül. De hát az élet nagy rendező: összehozta a Better Lovers-t, kiegészítve Will Putney-val. A 2023-as alakulásuk után kiadták a God Made Me An Animal EP-t, majd tavaly megjelent debütáló albumuk, a Highly Irresponsible. Ez már pont elég volt ahhoz, hogy a szupergroupként emlegetett csapat turnéra induljon – és szó szerint letarolja a színpadokat, Budapestet sem kímélve. Na de csak szépen sorjában…
A három zenekaros estét igencsak korán a Greyhaven nyitotta, akik először járnak Európában, amit a közönség lelkes reakciójából senki nem mondott volna meg. A szett felénél sikerült bekapcsolódnom, és már akkor szép számmal megtöltötték az Akvárium KisHallját. Energikus, precízen megkomponált műsorral robbantották be az estét: súlyos riffjeik és feszültséggel teli akkordjaik előrevetítették, hogy ezen az estén a káoszé lesz a főszerep. Ugyanis, ami ezután következett arra nem igazán számítottam. Itt kövezzetek meg nyugodtan, de semmit nem tudtam a ‘68 nevű duóról. Később számomra is világossá vált, hogy jelenlétük nem is annyira véletlen, ugyanis anno rendszeresen melegítettek az Every Time I Die előtt. A noise rock duó gitár–dob felállással dolgozik, és bár elsőre minimalista, amit csinálnak, a hangzásuk mégis nyers, zajos és elképesztően energikus. Elegáns öltönyben álltak színpadra, de amit előadtak, az inkább volt ösztönös és vad, mint kimért. A riffek torzítottak, a dobjáték lendületes, és az egész produkcióban volt valami szándékosan kaotikus, mégis nagyon tudatos.
Innen nem volt megállás: a Better Lovers bulija maga volt az anarchia – de a biztonsági szolgálaton kívül ezen senki nem lepődött meg. Az A White Horse Covered in Blood nyitotta a szettet, és bár a káoszban néha kissé összefolytak a számok, a zenekar szinte teljes diszkográfiáját eljátszotta. Greg Puciato elképesztő frontember, hipnotikusan uralta a teret, miközben mellette Jordan Buckley őrültként rohangált, ugrált, és circle pitre agitált.
A Sacrificial Participant pörgős tempójánál már röpködtek volna a stage diverek, de a kordon nem adott sok teret – Puciato viszont megoldotta, egyesével húzta fel a bátor jelentkezőket. A biztonságiak zavartan járkáltak a fotósárokban, mintha elfelejtettek volna szólni nekik, hogy itt bizony fennforgás lesz. A színpadon folyamatos volt a mozgás, a hangfalakat jobbra-balra tologatták, ment a tombolás ezerrel.
Nem volt sok beszéd a közönséghez – nem is kellett. Az energia magáért beszélt, vágni lehetett a tesztoszteront a levegőben. Az At All Times volt az egyetlen pillanat, amikor lelassultak az események, és jól kijött Puciato sokoldalúsága. A közönség is kapott egy kis lélegzetvételt a masszív végjáték előtt.
A közönség végig vevő volt mindenre – nem ijedtek meg a security kissé tanácstalan jelenlététől sem. Ment a moshpit, a circle pit, és bár a terem nem volt hatalmas, annál több energiát sűrítettek bele a szűk térbe. A zenekar és a közönség között végig megvolt az összhang – mindenki pontosan tudta, miért van ott, és senki nem akart máshol lenni.
A zárásra maradt a harapós Love As An Act Of Rebellion, majd a 30 Under 13 torkollott totális zűrzavarba. Ha Mohamed nem megy a hegyhez… Greg Puciato egyszerűen felhúzta magát a kordonról, megkapaszkodott a mennyezeti lámpákban, és végig is mászott a plafonon – onnan tolta le az utolsó perceket. Tökéletesen kaotikus, mégis ünnepi zárás volt ez: a zenekar és a közönség is minden energiáját kiadta ezen a péntek estén.
Egy Better Lovers koncert után az ember talán kissé leharcoltan távozik – de senki sem kívánhatna ennél jobb levezetést egy hosszú és fárasztó hét után.
