Szinte már fesztiválos felhozatallal érkezett hozzánk kedden az Arch Enemy, én pedig vagyok olyan szerencsés, hogy négy kedvencet láthattam egy este alatt. Az Eluveitie és az Amorphis önmagában is szépen megtöltötte már a Red Stage sátrát pár éve, úgy meg, hogy az egyik legígéretesebb tengerentúli death metal banda melegített be nekik, igazán kihagyhatatlanná tette az estét.
Persze, ezzel együtt is a Gatecreeper lógott ki leginkább a sorból, de nem minőség szempontjából. Az arizonai srácokra a Deserted megjelenése körül kattantam rá. Az elsők közt voltak, akik népszerűsíteni kezdték a láncfűrészes HM2 death metal és a hardcore ötvözetét, ami ha lehet, csak még kíméletlenebbé tette őket. Azóta kis túlzással az államokban minden sarkon terem egy hasonszőrű zenekar, de Gatecreeperék számomra mindig is kiemelkedtek. Legutóbbi lemezük, a 2024-es Dark Superstition érezhetően el is mozdult egy könnyebben befogadható, melodikusabb irányba, azonban a gyökereikről sem feledkeztek meg. Zenéjük továbbra is jóval közelebb áll az Entombed/Dismember vonalhoz, mint az Arch Enemy-hez, azt pedig le sem tagadhatnák újabb dalaik alapján, hogy imádják a Paradise Lost-ot is.
Este 6-kor kezdtek, már ekkor is szépszámú közönségnek. A dobosnak jár a fekete pont, de a többiek mind longsleevekben léptek fel, ahogy az egy újvonalas death metal bandához illik. Basszerosukon ráadásul egy Vér (magyar underground death metal) hosszúujjú volt. Ha ez nem lenne elég a szimpátiához, a srácok még az Ultimátumot is ismerik, szóval tudták hova jöttek! Nettó két másodperc kellett nekik, hogy le is szakítsák a fejem, olyan riffbemutatót rendeztek. Főleg a lassabb témákat imádtam, azoknak tonnás súlyuk volt! Középtempónál egyébként nem is nagyon váltottak gyorsabbra, de ez is bizonyítja, hogy nem feltétlenül a gyors zene a brutális. Mozgásban is odavertek, álló nyak nem volt a színpadon, minden mozdulatokon látszott mennyire élnek-halnak a stílusért. Eric Wagner gitáros, különösen nagy állat volt, többször azon kaptam, hogy ököllel üti a fejét! Próbálkoztak pár szavas közönségénekeltetéssel, wall of death-tel, circle pittel, de a többség nem igazán volt vevő rájuk, valószínűleg sokaknak a Gatecreeper már túl van határon. Három éve már láttam őket a Dürer Kert kistermében egy tűzforró nyári estén, ami azóta is az egyik top koncertélményem. A mostani találkozásunk is patika volt az előadás szempontjából, de a körülmények és a hangulat miatt nyilván össze sem hasonlítható a kettő.
Utánuk matinéidőpontban jött is az Amorphis, és itt azért már számítottam egy erős szintlépésre hangulatban, de sajnos maradt a gyászmenet. Pedig a finnek igazi best of setlisttel készültek, az egy szem Black Winter Day-en kívül teljesen a Tomi Joutsen érára koncentrálva. Igazából csak klipes számokat játszottak, de egy 9 számos szettnél nem tudok haragudni a biztonságijátékért. Meg ki az, aki olyan gigaslágerek mellett, mint a Silver Bride, a Wrong Direction vagy a House of Sleep nem érzi legalább egy kicsit jól magát? Az új Borderland két dallal képviseltette magát, és ezek is tök jól működtek élőben.
Az ezer tó gyermekei persze továbbra sem az az igazi színpadszántó csapat, tipikusan nordikus távolságtartó brigád, Esa Holopainen kis túlzással a közönségről sem vett tudomást, de őket így szeretjük. Joutsen viszont kifejezetten energikus volt a legutóbbi találkozásunkhoz képest, izomból headbangelt és egy kis közös éneklésre is próbált minket rávenni, több-kevesebb sikerrel. Nem tudom mekkora szüksége van egy elő-előzenekari pozíciós turnéra egy olyan legendás bandának, mint az Amorphis, azt gondolná az ember, hogy aki ismeri az Arch Enemy-t, az valószínűleg tisztában van az Amorphis munkásságával is, mindenesetre örülök, hogy újra láthattam őket. Remélem headlinerként is visszatérnek az új albummal!
Gyors átszerelés után jöhetett is a folk metal nagyágyúja, az Eluveitie, akiknek szintén 50 percbe kellett belesűríteniük az életmű legjavát. Immár lassan 10 éve történt náluk a nagy átrendeződés, amikor három kulcsfigura is egyszerre hagyta ott a zenekart. Emlékszem, akkoriban én is temettem őket, de ahogy a Rebirth-ben megénekelték, tényleg újjászülettek. Fabienne Erni személyében pedig egy olyan kivételes tehetséggel bővült a csapat, aki a népes társaság ellenére szinte egy személyben ellopja a showt. Nem csoda, hogy főleg olyan dalokra koncentráltak, amelyekben ő is kieresztheti hangját. Méltatlanul alulértékelt énekesnő! A Chrigel Glanzmann által fémjelzett hörgős dalok inkább most már csak fele-fele arányban jelennek meg, de én személy szerint nem bánom.
Ekkor már végre megérkezett a közönség hangja is, egyértelműen jó sokan várták a svájciakat. Meg valljuk be, biztos rátett egy lapáttal az is, hogy náluk aztán folyamatosan történt valami a színpadon. Persze előnyben is vannak 8 taggal, de végre egyáltalán nem éreztem a korábban azért jelenlévő kínos pillanatokat, amikor adott zenész hangszerére nincs szükség egy ideig, és nem igazán tudja, hogy mit kezdjen magával addig. Nem hiába, a rutin megtette a hatását, pedig ezúttal is vannak friss igazolások: Nils Fischer fúvóshangszereken, Lea-Sophie Fischer hegedűn és tekerőlanton adta a talpalávalót. És ha már fúvósok… kíváncsi lennék, mennyi szól belőlük gépről. Érdemes Chrigelt figyelni a King fuvolaszólója alatt, az a szekció például egészen biztosan nem élő.
Ezzel együtt is, az Eluveitie tökéletes bemelegítést nyújtott egy már amúgy is brutál erős kezdés után. Ategnatos, Deathwalker, A Rose for Epona… kell ennél többet mondanom? Ott a helyem legközelebb is!
Az Arch Enemy mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben, ők voltak az egyik olyan csapat, akik bevezettek a keményebb zenék világába annak idején. A Nemesis volt a kapudrog, azelőtt pedig sosem hallottam nőt így hörögni. Sajnos az Angela korszakban sosem láttam őket, Alissával viszont szinte hazajárnak már hozzánk és szerencsére idén is megkaptuk a "szokásos" októberi Amott-adagunkat.
Ahogy lehullott a "Pure Fucking Metal" feliratos lepel, indult is a darálás az egyik legthrashesebb zúzdájukkal, a Deceiver, Deceiver-rel. Szinte el sem hittem, hogy ők is milyen mellbevágó sounddal voltak megtámogatva, ez végig jellemző volt az egész estére (legalábbis, ahol én álltam). Divat szidni a Barba Negrát, de a nyáron lett teljesen lecserélve a hangrendszer, az eddigi tapasztalataim alapján pedig rengeteget javult a helyzet.
Alissa ezúttal is a rá jellemző lazasággal csavart az ujja köré mindenkit, abszolút top formában volt. Persze a mozdulatai mind meg voltak koreografálva, semmit sem bíztak a véletlenre, de az Arch Enemy már csak ilyen. Az új dalok pedig arra is lehetőséget adtak, hogy tiszta énekhangját az eddigi legnagyobb mértékben mutassa be élőben, de azt hiszem ebben mind egyetérthetünk, hogy kár lenne csak hörgésre használnia a hangszálait. Ezek közül is az Illuminate The Path volt a személyes kedvencem, az a refrén örökre beleül a füledbe, és a heavy metal-os vonások is rendkívül jól állnak a csapatnak.
Az új gitáros, Joey Concepcion teljesítmény szempontjából kifogástalan volt, szinte hangról-hangra hozta a lemezekről jól ismert szólókat, viszont még mindig nem érzem túl felszabadultnak. Ha nem ismernéd a tagságot, akkor is könnyen ráböknél, hogy ő az új fiú. Michael Amott mellett amúgy sem lehet egyszerű labdába rúgni. Lehet, hogy vannak tőle technikásabb és változatosabb gitárosok a színtéren, viszont a csávó a személyes hősöm, megszámlálhatatlanul sok szólója és ikergitáros melódiája van az emlékezetembe égve. Talán egyedül a Maiden gitáros triója előzi csak be. Emiatt talán a mások számára unalmasabb instrumentális szösszenetek, mint a Snow Bound vagy a Fields of Desolation levezetője is az abszolút libabőr kategória nálam.
A látványt ezúttal szimplára vették, nem voltak látványos lángcsóvák, de a fényekkel ízlésesen bántak, volt egy világító Arch Enemy logó is középen, és a háttérvásznat is többször cserélték, ami furcsán üdítően hat a megszokott kivetítők után. Na meg úgyis minden tekintet Alissára szegeződött.
Az egyetlen, amibe bele tudok kötni, az a setlist, aminek legalább 90%-át vakon meg tudta volna tippelni bárki. És nem a Johan Liiva-éra legszebb dalaira számítottam én sem, de más bandák azért bátrabban nyúlnak az életművükhöz, és már az Alissás lemezeken is született annyi sláger, hogy azokból is összeválogathattak volna 1-2 különlegességet. Így tényleg csak az utóbbi évek legismertebbjei fértek be, és a program is alig volt 80 perc (gondolom a nívós előzenekarok miatt), még pár számot el tudtam volna viselni.
Mindent egybevetve ez az este pontosan azt hozta, amit az ember egy ilyen névsor láttán remél: négy különböző, de abszolút top ligás banda, hibátlan megszólalás és profizmus. Ugye a jövő október sem telik el Alissáék nélkül?
